A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát Aranyozza az alkony, Istenem. Munkásaidat látom fenn mozogni, Apró bogárkák, serény hangya-népek, Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel. Munkálkodjatok, míg nappal vagyon: Mondtad s elküldted mindannyiokat. Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben. Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre, És felszállt áldozati páraként S virágillat lett: édes öntudat És boldog, tiszta lelkiismeret. Hogy sürögnek ott fenn a húnyó napban, Aranyként csillan szürke hangya-testük, Már készülődnek lassanként haza, - Egy óra még, és itt van a sötét. Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó, Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid, Mily félelmes vagy, mily irtózatos, Még annak is, ki dolgozott napestig, Hát még annak, kit elhagyott a hajnal, És elhagyott a délelőtt s a dél S kit a hanyatló nap is így talál: Hivalkodva és haszontalanul. Álltam valami messze piacon, És tarka rongyként ráztam lelkemet, Így tűnt a hajnal, így futott a dél, És így jött rám a késő alkonyat. Utolsó munkás és utolsó óra - Most itt állok a szőlőhegy tövén, Napszámodba szegődnék, Istenem. Egy óra még, és itt van a sötét. Ezt az utolsó órát add nekem. Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése