Aranyosi Ervin: A szívek szabója...

 

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!

JOHN MILTON: Az időhöz...

Rohanj, irigy idő, fuss célodig,

az ólomláb-órákkal versenyezz,

kiknek rest lépte elmaradozik,

s csak töltsön el, amit bendőd bevesz,

hisz' hiúság az, csupa semmi és

halálos unalom;

mit vesztünk: oly kevés,

s mit nyersz: oly gyér haszon!

S ha már befaltál minden gonoszat,

és vele vástad kapzsi önmagad,

az örökkévalóság csóközönt

áraszt ránk, úgy köszönt,

s az öröm sodor el mint nagy folyó;

s amikor minden, mi igazi jó

és mi üdvözitő

– igazság, béke, szeretet –, az Ő

trónusánál ragyog,

akinek boldog látására ott

időz lelkünk, az ég felé törő:

földi terhünk akkor hagy el,

s ülünk – körben csillagezer –

győzve halálon, sorson s rajtad is, idő!

Babits Mihály ÁDVENTI KÖD....

 

Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utca lámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.

Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?

Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.

Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...

Egysoros gondolatok....(derűs bölcsességek)

• 
  

  

  
  
  

  
  
  
• 
  
• Sokan akarnak Istennek szolgálni, de csak mint tanácsadók.
• Könnyebb tíz prédikációt elmondani, mint egyet megvalósítani.
• Ne szidd az egyházat: ha tökéletes volna, nem lehetnél tagja.
• Isten senkit sem ítél meg a halála előtt. Te miért tennéd?
• Ha a hívek jobb lelkészt szeretnének, csak imádkozniuk kell a
• meglévőért.
• A béke sokszor egy mosollyal kezdődik.
• Isten tanúnak hívott, nem ügyvédnek vagy bírónak.
• Ne tegyél kérdőjelet oda, ahová Isten pontot tett!
• Isten nem a tökéleteseket hívja meg, hanem a meghívottakat
• tökéletesíti.
• Isten nem zavartalan utazást, hanem biztos célba érést ígér.
  
  
  
• Forrás: Internet

Bruno Ferrero: A tűz...

 

Hat ember a véletlen folytán egy jeges éjjel sötétjében elhagyott szigeten találta magát, kezükben egy-egy darab fával. Más fa nem volt az Északi-tenger eldugott szigetén. Középen egy kis tűzrakás tüzelő hiányában kihunyóban volt. A hideg pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.

Az első közülük egy nő volt, de a fellobbanó láng egy sötétbőrű bevándorló arcát világította meg. A nő észrevette. Összeszorította ujjai között fadarabját. Miért használja el fáját, hogy melegítsen egy naplopót, aki azért jött, hogy elvegye a kenyeret és a munkát?

A mellette lévő férfi meglátott valakit, aki nem tartozott az ő pártjához. Soha nem fecsérelte volna el szép fadarabját egy politikai ellenfélre. A harmadik rosszul öltözött ember volt és még jobban összehúzta kopott kabátját, elrejtve fadarabját. A szomszédja minden bizonnyal gazdag volt. Miért használja faágát egy pénzeszsákra?

A gazdag ember, ahogy ott ült, javaira gondolt: két villájára, négy autójára és tetemes bankszámlájára. Mobiltelefonja akkuja lemerült. Fadarabját mindenáron meg kell őriznie, nem pedig azokért a lustákért és ügyefogyottakért elhasználnia.

A bevándorló sötét arca bosszúálló lett a kialudt tűz halvány fényében. Szorosan összezárta ujjait fadarabján. Jól tudta, hogy azok a fehérek mindnyájan lenézik. Soha nem tette volna fáját a tűz parazsára. Eljött a bosszú pillanata.

A szomorú csoport utolsó tagja kicsinyes és bizalmatlan volt. Nem tett semmit, amiből ne származott volna haszna. Csak annak adni, aki ad: ez volt kedvenc szavajárása. Azt gondolta: drágán kell megfizetniük nekem ezt a darab fát.

Így találtak rájuk: öklükben szorították a fadarabokat, mozdulatlanul a fagyhalálban. Nem a külső hidegtől haltak meg, hanem a belsőtől.

***

A történet tanulságait általánosítva elmondhatjuk, hogy az emberi kapcsolatokban

az előítéletek, a bizalmatlanság és az önzés gyakran olyan akadályokat emelnek, amelyek megakadályozzák az együttműködést és a közös célok elérését. Ezek a negatív érzelmek végül mindannyiunkat veszélyeztetnek, és megakadályoznak bennünket abban, hogy kiaknázzuk az emberi együttműködés erejét.

Bruno Ferrero,  (1943—2006) olasz író és politikus

Juhász Gyula: Consolatio...

 

• 
  
  
  

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Juhász Gyula (1883-1937) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik
legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb 
magyar lírai kifejezője.

 

Goethe: Kicsit több békesség...

 

Kicsit több békesség, jóság, szelídség,
Kevesebb viszály, irigység,
Kicsit több igazság úton-útfélen,
Kicsit több segítség bajban-veszélyben,
Kicsit több „mi” és kevesebb „én”,
Kicsit több erő, remény,
És sokkal több virág az élet útjára –
Mert a sírokon már hiába.

Johann Wolfgang von Goethe (1749 - 1832) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője. A líra, a dráma 

és az epika kategóriában egyaránt remekművek sorát alkotta.