Toldalagi Pál: Leszállni a toronyból...

Csatornalakók nincsenek,

de hozzájuk hasonlók vannak.

Surranva járnak, szennyezők

és a szemük nem tiszta ablak,

és jobb is így, mert odabent

iszapos lé van, gyilkos gőz, és

aztán vannak a többiek,

akikben csupa kergetőzés,

öröm van, bátor lendület,

viselni sorsukat s a terhet.

Ők a fény gyermekei, kik

akkor is szépek, ha levertek,

ha sírnak néha. Könnyeik

gyémántok tűzével ragyognak.

ők a kevés igaziak

és áldottak. De én azoknak

az életét megváltani

szeretném, akik árnyban élnek,

akiket régen megjelölt

bűneiken át az enyészet,

hogy rongycsomókból por legyen,

s megszűnve, kikre sose gondol

többé már senki. Szálljanak

le a kevélyek a toronyból,

hogy megtisztítva őket, a

lábukat is megmossák, aztán

ételt, italt is adjanak,

vendégül maguknál marasztván,

mert megmenteni így lehet

és másképpen hogy is lehetne

ezeket a félszörnyeket,

csak kézenfogva és vezetve,

ahogy a beteget szokás,

ki lábadozik már, de gyönge

s szédülni kezd, mikor kiér

a szabadba, a fényözönbe.

Tóth Árpád: Ez a nap is...

 

Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi.
Eljött. Béke.

Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.

Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében,
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében

Alkonyatban
Nem egyéb, csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,

Elmosódva,
Álmosodva
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:

Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,

Vagy csak fáradt,
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?

1927.

Tóth Árpád (1886-1928),  költő, műfordító. 

Nemes Nagy Ágnes: TAVASZI ÉNEK...

saját fotóm: Hévízi tulipánok...(H.Gy.)
Isten, köszönöm ezt a szép napot,

Az enyhe friss földillatot,

Köszönöm ezt a csudás fényözönt,

Mely ragyogóan rám köszönt,

S bearanyozza magas, karcsú fák

Bimbót ígérő száz gallyát.

A mosolygó, szép tiszta kék eget,

Köszönöm, hogy van kikelet,

Köszönöm, hogy még szépséges a föld,

S tavaszi köntöst, újat ölt,

Minden fűszálban Reád ismerek,

Köszönöm, hogy most élhetek.

Nemes Nagy Ágnes (1922 - 1991.)
Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéíró.
A Digitális Irodalmi Akadémia 1998-ban posztumusz tagjává választotta.

*

REVICZKY GYULA: TÉLEN...

 

Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,

Megint egy évet sírba zárnak.

Lágy szemfedője hólepel,

Bent lobogó láng fénye mellett

Talán a szép nyárról csevegnek,

Kiket fagy, hó nem érdekel.

Ha zúg a szél, havat söpörve,

Megtérnek csöndes házi körbe,

Feledni szélvészt, zúzmarát.

Ha künn a vihar egyre jobban

Tombol, megfér egy kis sarokban

Az ellenség s a jóbarát.

Óh, mindig igy van e világba'!

Kiket baj ér vagy sors csapása,

Együtt busúlnak rendesen.

Boldog, kinek van púha fészke,

Ki, ha bu gond szállott fejére,

Egy kis sarokba' megpihen.

Reviczky Gyula (1855 - 1889) magyar költő, író.

Fésűs Éva: Ha...

 

Ha visszavarrnád a letépett gombot
   és összeöltenéd, ami szakadni kezdett;
ha belátnád, hogy ideje levetned
   hamis gyöngyökkel díszített ruhádat,
   s a büszkeléptű cipőt is lerúgnád,
   amiben eltitkoltan fáj a lábad;
ha nem panaszkodnál újra meg újra,
   hogy napról-napra kevesebbre futja,
   mert jóságodból hitvány emberekre
   áldoztál könnyelműen túl sokat;
ha csípéseid nyomát kenegetve
   kihúznád a saját fullánkodat;
ha nem mindig a hegy csúcsát csodálnád,
   amit a nap vakító fénybe vont,
   de észrevennéd a riadt bogárkát
   a lábad előtt, nehogy eltaposd;
ha ékestollú madarak helyett
   a tenyeredből egyszer megetetnél
   egy ázott verebet;
ha időnként a füled is befognád,
   hogy annyi bolondító zaj után
   meghallgasd a csend mondanivalóját;
ha egyszer végigálmodnál egy álmot
   és elhinnéd a hihetetlent;
ha arra nevetnél, aki veled van
   és nem azután néznél, aki elment;
ha elfogadnád tövissel a rózsát
   és feltétel nélkül szeretni mernél –
   milyen boldog lehetnél!

Fésűs Éva asszonynevén Temesi Lajosné, (1926-2019),
Kossuth-díjas magyar írónő.

Aranyosi Ervin: A szívek szabója...

 

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!

Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!

JOHN MILTON: Az időhöz...

saját fotóm: Egy utcai óra Londonban...

Rohanj, irigy idő, fuss célodig,

az ólomláb-órákkal versenyezz,

kiknek rest lépte elmaradozik,

s csak töltsön el, amit bendőd bevesz,

hisz' hiúság az, csupa semmi és

halálos unalom;

mit vesztünk: oly kevés,

s mit nyersz: oly gyér haszon!

S ha már befaltál minden gonoszat,

és vele vástad kapzsi önmagad,

az örökkévalóság csóközönt

áraszt ránk, úgy köszönt,

s az öröm sodor el mint nagy folyó;

s amikor minden, mi igazi jó

és mi üdvözitő

– igazság, béke, szeretet –, az Ő

trónusánál ragyog,

akinek boldog látására ott

időz lelkünk, az ég felé törő:

földi terhünk akkor hagy el,

s ülünk – körben csillagezer –

győzve halálon, sorson s rajtad is, idő!

Juhász Gyula: Consolatio...

 

• 
  
  
  

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Juhász Gyula (1883-1937) magyar költő. A 20. század első felében Magyarország egyik
legelismertebb költője, József Attila előtt a magyarság sorsának egyik legjelentősebb 
magyar lírai kifejezője.

 

Juhász Gyula: A csönd felé...

 

 

Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!
 

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
Csak népek nélkül népes a magány.
A csönd elfojtott igéktől beszédes,
A föld csak ölelő ölén anyám...
A csönd csak megölt igéktől beszédes,
Ne mondd ki a szót és ím megleled.
Hagyd magára e látszatos világot
És maga a világ lesz majd veled!

József Attila: CSÖNDES ESTÉLI ZSOLTÁR...

 

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

1922. július-augusztus

József Attila (1905-1937), Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar irodalom
egyik legkiemelkedőbb, legeredetibb alakja. Félárva, munkásosztálybeli gyermekként ifjúsága
tele volt lemondással és brutalitással …

 

Juhász Gyula: Credo...

 

 

Érzed-e, testvér, néha szédülettel
És áhítattal a csodát, hogy élsz itt,
Hogy veled együtt világok kerengnek
S hogy velük együtt néked is a vég int?
 

Megállsz-e néha az örök sodorban,
Mely halni visz, mint az örvény a rózsát
És érzed-e, míg hull a homokóra,
Hogy mosolyog az örökkévalóság?
 

És látod-e, hogy lemenő napokban
A születő napok visszfénye reszket
És hallod-e, hogy elmúlt századoknak
Visszhangja szól, ha a jövőbe mennek?
 

És tudod-e, hogy a sír öle termő,
Hogy a halál a nagy, dús magvető lenn,
Hogy lépte nyomán sarjad a jövendő
S új életünk virul a temetőkben?

 

Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat...

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935

Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső (1885-1936), teljes nevén Kosztolányi Dezső
István Izabella író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első
nemzedékének kimagasló formaművésze, a XX. századi magyar széppróza
és líra egyik legnagyobb alakja. Csáth Géza unokatestvére.

József Attila: Amit szívedbe rejtesz...

 

 

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
 

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
 

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
 

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
 

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
 

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
 

1936. máj.

József Attila (1905-1937), Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar irodalom
egyik legkiemelkedőbb, legeredetibb alakja. Félárva, munkásosztálybeli gyermekként ifjúsága
tele volt lemondással és brutalitással …

 

Reményik Sándor: "Tündérfok"...

 

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.

Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra 
kiemelkedő alakja. Írói álneve: Végvári.

Buda Ferenc: Lennék kisgyermek...

 

 

Foganni könnyü. Világra jöttem.
Suhogó kések között születtem.
S felnőttem én is. Mint más, dologra.
Akár az apám, s az anyám: a gondra.

Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem,
arasznyi múltam el nem cserélem. . .
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

Valami mégis megszakadt félbe.
Egyszer egy évben játszani kéne!
Szánkázni télen, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznyeágon!

Lennék kisgyermek! Maszatos magzat!
Álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem! Hallod? – Te kis esendő!
Orcád, ha sápadt sírós kis kendő.

Játszani kéne! Elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor.
Teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk két iker-alma!

Játszani kéne, játszani, jól van!
Kis kacsa fürdik fekete tóban!
Nem megy a játék. Kezemen vassúly.
Zubogó vérem verése lassulj!

Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem zörgő vaságyban…

A vers Dinnyés József előadásában meghallgatható:
https://www.youtube.com/watch?v=TGBs-kdQINk&list=RDTGBs-kdQINk&start_radio=1

Buda Ferenc (Debrecen, 1936. nov.3. - 2025. szept. 16.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, műfordító. Az Írószövetség
Duna–Tisza-közi csoportjának titkáraként tevékenykedett.

Takács László: Istent keresve...

 

                                                              saját fotóm...(Tükröződés) H.Gy.

Kerestem Istent itt a földön és fent az égben,
forró nyárban, nagy fák hűvösében,
ősszel, mikor a lombok mind lehulltak,
télen hóban, hol életek aludtak,
tavasszal nyíló virágkehelyben,
de nem volt sehol sem az Isten.

Aztán bejártam érte mind a világot,
asszonyok ölében, hol a szerelem virágzott,
szemek tüzében kutattam vigyázva,
lelkemet, szívemet néki ajánlva,
átkeltem tengeren recsegő bárkákon,
sóhajokból szőtt, könyörgő imákon.

A végtelen évekből párat eloroztam,
míg az Istenem mindenhol kutattam.
Voltam közben szabad, kicsit láncra verve,
szerencse gyermeke, és voltam szeretve.
Megtalált a balsors, sosem menekültem,
valahol ott volt és vigyázott az Isten.

Éveimet adtam pillantásáért cserébe,
ástam a föld alá, szálltam fel az égbe.
Halállal dacoltam, de életem nem adtam,
bár így a végén már kicsit elfáradtam.
Aztán megláttam őt egy vízfodor tükrében,
hisz mindvégig ott állt az Isten mögöttem.

Forrás:
https://www.poet.hu/vers/315878