2024. január 30., kedd

Pilinszky János: Az ember millimétert se mozdulhat ki...




"Az ember millimétert se mozdulhat ki a világ törvényeinek hullámveréséből. Senkinek sincs módjában kitörni térből és időből. Közös hullám emel és ejt: mindannyian engedelmesek  
vagyunk. De szívünk számára adott a választás, hogy jobbak vagy rosszabbak legyünk a világnál, melynek részei vagyunk. Ez módunkban áll. Hogy kegyetlenebbek legyünk vagy irgalmasabbak
a változatlan és megváltoztathatatlan egésznél."

Pilinszky János (1921-1981), a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője,
Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat 

negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja.


2024. január 29., hétfő

Annie Johnson Flint: Isten nem ígért...

 

                                                        saját fotóm: Virágos sétány Hévízen...
                                                                           (H.Gy.)


Isten nem ígért mindig-kék eget,
mindig-virágos, víg ösvényeket.
Ború nélkül derűt,
árnyék nélkül fényt,
és fájdalom nélkül
békét nem ígért.
De ígért erőt minden új naphoz,
munkádhoz nyugalmat,
világosságot utadhoz,
bajban is kegyelmet
és segítő kezet,
mindig veled érző
örök szeretetet.

(Fordította: Túrmezei Erzsébet)

2024. január 28., vasárnap

Harmati Gyöngyi: Egyszer úgyis mind meghalunk...




Néha csendesen suttogunk,
Olykor dühösen kiabálunk.
Máskor a rémülettől elnémulunk.
Állandóan beszélünk, sokat fecsegünk,
Ritkán bátorító, vigasztaló a beszédünk.
Előfordul, hogy boldogan nevetünk,
Akad, hogy sírunk könnytelen.
Gyakorta keservesen gyűlölködünk,
Ritkán és ügyetlen szeretünk.
Gyakran kapunk fájdalmas sebeket,
Amikért balgán visszavágunk.
Ritka vendég nálunk a megbocsájtás.
Időnként vidáman táncolunk az esőben,
Máskor céltalanul kullogunk az úton.
Folyton a változhatatlan múlton rágódunk.
Rettegve nézünk a jövő sötétlő, ijesztő torkába.
Eközben jelenünk egy röpke pillanat alatt
Kifolyik görcsösen szorított markunkból.
Mi végre élünk, ha létünk haszontalan?
Hiszen egyszer úgyis mind meghalunk.
Ha ezt megérted kiszabadulsz a kényszerek,
A megszokások, az unalom pokoli börtönéből.
Lelked szabadon szárnyalhat új, örök
Otthonod felé csillagporos égi ösvényeken át. 

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

További verseim az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM

 

Harmati Gyöngyi: Mi végre élünk?

 


saját fotóm: A sárvári arborétumban járva...
                      (H.Gy.)


Mivégre élünk, miért születtünk?
A véletlen fura játékának vagyunk
Csupán tehetetlen bábjai vagy egy 
Hatalmas teremtő ősakarat
Terelgeti szeretettel sorsunkat?
Ha a véletlen akkor azt tehetem,
Amit csak akarok, hisz úgysem
Kéri számon senki sohasem.
De ha az éjjeli égbolton, a réten,
A mezőn, a folyók partján az
Erdők fái közt az isteni gondviselés
Keze nyomát fürkészem és titkait
Kutatom, akkor nem nehéz
Megértenem, hogy mégis okkal
És céllal létezem. Ezt nem válthatom
Aprópénzre, nem tehetek úgy,
Mintha minden mindegy lenne.
Túl sok menne veszendőbe.
Tartozom magamért magamnak.
Tartozom másokért Istennek.

Harmati Gyöngyi
          S.D.G.

További verseim az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM

2024. január 27., szombat

George Herbert: Agónia...

 



       A bölcsek felmérték, milyen
Magas a hegy, a tenger mekkora,
Sétáltak fenn az ég felhőiben,
       De van mit nem mértek soha:
Bár súlyosak és terjedelmesek,
S e két dolog a Bűn s a Szeretet. 

       Aki a Bűnt nem ismeri,
Az Olajfák Hegyén keresse azt:
A kín egy férfi testét tekeri,
       Bőrén, ruháján vért fakaszt.
A Bűn présében üldözi a kín
Ádáz étkét az erek útjain. 

       Ki Szeretetre szomjazik,
A fenséges nedűt ízlelje meg,
Minek forrást a dárda hegye nyit,
       S ízlelt-e jobbat, mondja meg!
A Szeretet túltesz más italon,
Uramnak vére, énnekem borom.
        (


George Herbert (1593-1633) walesi származású angol költő, lelkész és teológus volt. 

Dr. Reisinger János irodalomtörténész tolmácsolásában a vers meghallgatható: 
https://www.youtube.com/watch?v=tTAZ3ZRe5xw&list=RDCMUCuqqCflVRswGCsN67ya0rGg&index=26

2024. január 26., péntek

Woody Allan: Egyszerű gondolat a túlbonyolításról...




"Bármely egyszerű probléma megoldhatatlanná
fejleszthető, ha eleget töprengünk rajta."


Woody Allan (1935 - ....), amerikai író, színész,
filmrendező és filmproducer

2024. január 24., szerda

Kahlil Gibran: Ne akarjuk birtokolni egymást...

 


"
Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből. Hagyjatok teret egymásnak az együttlétben. Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz, mert a fák sem nőnek egymás árnyékában. Adjatok egymásnak a kenyeretekből, de ne ugyanazt a szeletet egyétek. Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok. Legyetek olyanok, mint két oszlop, melyek ugyanazt a tetőt támasztják, de ne akarjátok birtokolni egymást. Hagyjátok meg a másik függetlenségét. Örüljetek és táncoljatok együtt, de időnként engedjétek egymást egyedül lenni.

Gondoljatok arra, hogy a lant húrjai is külön állnak, mégis ugyanaz a zene szól rajtuk."
(Kahlil Gibran)

2024. január 16., kedd

Fodor Ákos: Tárgyak dicsérete...(1.)

 

                                                             saját fotóm: Kerítés Hévízen...
                                                                          (H.Gy.)

Bámulatos a KERÍTÉS.
Keret a rács – a mű: a Rés!
Lényeg a Rés,
hogy, ki benéz,
belássa nyomban:
mennyire kint van.
– Így mind az anyag, mind a lik

2024. január 12., péntek

Babits Mihály: Az elbocsátott vad...

 

                                                               Árvai Márta festménye...

 
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
 
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
 
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
 
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
"Vezessen Hozzád a szabadság!"
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Szentistváni Babits Mihály (1883-1941), teljes nevén: Babits Mihály László Ákos költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. Török Sophie férje, Babits Ildikó nevelőapja.

 

 

2024. január 11., csütörtök

Harmati Gyöngyi: Holtsápadt jégvirág...





Jégvirág, jégvirág, holtsápadt jégvirág
Fagyos, dermedt születésed pillanata
Napsugár csókja a szemfedeled.

Látszólag értelmetlen földreszálltod
Gyorsan jössz, gyorsan el is illansz
Mondd mivégre mégis az érkezésed?

Téli szelek szárnyán, a fagyok hideg
lehelletétől ablakokra szépséget
varázsló gyönyörűséges csipkeruhácskádat,

Hamar elkoptatja a hályha melege.
Mégis jössz, mert tudod szükségünk van rád
Terád várunk, csodát látni vágyunk.

Jégvirág, jégvirág, holtsápadt jégvirág
Hozd el a téli világ csendes nyugalmát
Taníts minket szemlélődni, megpihenni.

Holtsápadt jégvirág, virágok legszebbike
Bár halott vagy, vázába sem tehetünk
Mégis maga vagy a tavasz reménysége.

Köszönjük, hogy pár napra szebbé teszed
A világot, vaksin hunyorgó szemünk előtt is
megnyílik az örökifjú természet isteni tárháza.

Harmati Gyöngyi
        S.D.G.

Megjelent a POET versoldalon:
https://www.poet.hu/vers/362965
További verseim az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM















2024. január 10., szerda

Reményik Sándor: Jégvirág...

 



 
Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.
 
Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron - talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, - s megszólal legottan!
 
Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!
 
Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!...
Tél van, éjfélt ütött az óra!
 
Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ő, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!

Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra 
kiemelkedő alakja. Írói álneve: Végvári.

 

2024. január 8., hétfő

Árvai Éva: Vadrózsa...

 


Árvai Éva: Őszike...

 


Árvai Éva: Gyermekszemek...

 


Árvai Éva: Van egy kincsem...

 

"Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben
elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt;
és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét
amije van, megveszi azt a szántóföldet." (Mt 13: 44)



Nem vagyok különb én sem másoknál,
Nem vagyok több, szebb, vagy okosabb
Parány vagyok csak, csepp a tengerben,
De az én életem mégis dalosabb.

Ha elvesztek mindent e világon,
Akkor sem fogok kárt vallani,
Elhagyatva is szilárdan állok,
Mert akkor is marad még valami.

Valami, egy drága kincs, ajándék,
Mely minden hiányt kitölt, kipótol,
Koldusszegényen is királlyá tesz,
Gazdaggá, kifosztva földi jótól.

Én sem vagyok különb másoknál,
Mégis vidámabb az életem,
Mert megtaláltam az igazi kincset,
És boldogságom örök, végtelen.

1964, II. 4.

Árvai Éva: Vége a nyárnak...

 

                                                  Árvai Márta: Őszi panoráma c. festménye...


Vége a nyárnak…..hirdeti ezt
A zöld lombok közt egy pár sárga levél
-Bár nem hinné senki, hogy el fog múlni
Hisz a természet ma még virulva él.

De van az életnek örök rendje
-S a múló időben nincs kegyelem.
Meghal a természet. mint egykor minden,
Zöldből sárga lesz a levelekben.

Elmúlik, elhervad, lehull a virág
Hulló esővel könnyem is hullik
-Talán a természet is siratja.
Hogy minden elmúlik.

A nyárra tél jön, de a télre tavasz!
S a természetben lesz még ébredés,
De vajon az én múló életemben,
Lesz-e tavasz- új életre kelés?

Hattelek, 1962. VIII. 31.

Árvai Éva: Tizennyolcadik születésnapomra, Teremtőmhöz és Önmagamhoz...

 



Tizennyolcadik születésnapomra:

Tizennyolc éve már,
Hogy az élet óriás fáján megjelent,
Egy picinyke hajtás, az én kis életem.
Gyenge tehetetlen, öntudatlan kis élet,
De babusgató kezek naggyá neveltek.

Csodálkozó szemmel néztem a napot,
Az elérhetetlen messzi csillagot,
Vágytam a sokra, nagyra, csodás tettre,
Amely ma már mind be van teljesedve.

Gyerekből felnőtt lesz, milyen szép csoda,
De van még ennél is nagyobb csoda,
Egy tiszta élet, mely fénylőn ellobog,
Nem ég hiába, mert másoknak ragyog
Most e feladat vár……..

Teremtőmhöz:

Aki életet és öntudatot adtál,
Kicsiny bimbóból naggyá neveltél,
Teremtettél és újjá teremtettél.
Megváltottál, mert nagyon szerettél.

Neked mondok hálaimát most,
Neked zeng hódolattal énekem,
És életemnek tavasz-fordulóján,
Életemet újra Neked szentelem.
Égjek el oltárodon egészen!
Legyen Igéd élővé életemben.
Legyek tisztán és egészen Tied,
Hogy vallhasd rólam, nem csak szóval szerettem.

Önmagamhoz:

Tizennyolc éves nagylány vagyok,
Öntudatos ifjúvá lettem
Kinőttem a gyerekcipőből,
Nem állnak már védőn mellettem.

Én irányítom életemet,
S vagyok oka jó, rossz soromnak,
Tizennyolc éves szőke lány,
Milyen sorsot szántál magadnak?

Szépet és jót, csodásat és nagyot,
A legtöbbet, mit elérni lehet,
A kéklő eget, a fénylő csillagot,
Az életet, az ÖRÖK életet.

Hattelek, 1964. IV. 1.

Árvai Éva: Tavaszi zsoltár...

                                                          Árvai Márta tavaszi festménye...


Virágtól terhes fák alatt
Fű között is virág fakad
Minden vidáman énekel
A világ tavaszt ünnepel.

Vadgalamb kedves búgása,
Pacsirták önfeledt dala,
Ujjongó hangon hirdeti,
Nagy az élet diadala.

Győzött az élet. virágban,
Fában, rügyekben és bogárban,
A dermedtséget feloldva
Diadalmasan szétárad.

A virág nem marad a földben.
Hogyha hívja a napsugár,
A fa is kizöldül tavasszal,
És nem marad többé kopár.

Szívedben is nyisson virágot
A Teremtő élő szava,
Keltsen benned örök tavaszt
A szeretet napsugara.

Hattelek, 1963. V. 17.

Árvai Éva: Tavaszról álmodom...

 

                                                           Árvai Márta tavaszi festménye...

Jó lenne énekelni,
Jó lenne vígan dalolni,
De hiába nem tudok
Mert hideg van, hideg vagyok.

Mert a dal torkomra fagy,
A lant húrja elszakad,
Elcsöndesülve hallgatok,
Tavaszról álmodok.

A tavaszt szépnek álmodom,
És szép is lesz, hiszem, tudom,
És vidám lesz minden dalom.
Nem lesz több bánatom.

Csodaszép tavasz lesz, tudom,
Napsugaras lesz a mosolyom
Virágosak lesznek a fák,
És nyílnak majd az orgonák.

Hattelek, 1964. I. 21.

Árvai Márta: Ősz...

 

                                                      Árvai Márta: Őszi színek c. festménye...


Nézem a tájat, a fákat, felhőket,
Az őszi széltől lengetett muhart,
Elmélázó, lassú léptekkel játok,
Fel ne riasszam az alvó ugarat.

Csöndes tücsökdal az altatója,
Az alvó élet örök dallama.
Mintha e dal egy varázsvilágból,
Meseország kertjéből szállana.

Meseországban egy óriás dajka
Altatja most óriás gyermekét.
A föld az a kisgyerek, mely alszik.
S az ősz játssza a dajka szerepét.

Kegyetlen zsarnok az ősz, azt mondják,
Pedig ez egy óriás tévedés,
Bölcs dajka ő, tudja, mit miért tesz,
Mert ahol nincs alvás, nincs is ébredés.

Hattelek, 1963. IX. 5.

Árvai Éva: Őszi vívódás...

 


A szél cibálja a fák koronáját,
Sárga levelek peregve hullanak,
A ködös, mindig egyhangú égbolton
Nehéz gomolygó felhők szállanak.

Hajamba kap a szél, azt is cibálja,
A lelkemben is őszi hangulat,
Küzdő akarással gondolok vissza
A tavaszra és szemembe könny szalad.

De könnyű volt akkor boldognak lenni,
Virágok, illatok, fénylő napsugár,
Remény, lelkesülés, örök szép eszmék…
Minden virágos volt, most minden kopár.

Könnyű volt hinni, könnyű volt szeretni,
Minden könnyű volt most minden nehéz
Mint zöld vetésre sötét varjú csapat,
Lelkemre is úgy szállna a csüggedés.

Nehéz bús kérdésekkel küzdők mindig,
„Olyan vagyok-e, minek lenni kell?
Szükségük van-e rám az embereknek”?
-Közben az eső halkan szemetel.

Mi az ember, kicsi, nagy sok vagy semmi
És az életben hol az én helyem?
Ha adok és nem tudják értékelni,
Üres, magányos lesz az életem.

A tavasz régen volt, szép volt, de már nincs
-A sok szép eszme az elv már nem igaz?
Mi akkor igaz volt, az igaz most is,
És a szívemben most is lehet tavasz.

És kell is, hogy legyen! Hogy megszépítse,
Ezt a múló, őszi, rideg életet.
Hogy sok fázós bánatos szívnek adjak
Mosolyommal kis tavaszi meleget.

Hattelek, 1963. XI. 19.

Árvai Éva: Nem alkuszok meg...

 

                                                          Árvai Márta: Vándor c. festménye...

                                                               

Nem alkuszok meg én soha örökké
Mert az igazság mellett tettem hitet
Mert minden rossz egykor javamra válik,
És hiszem, tudom, hogy győz a szeretet.

Ha koldusként kell tengetnem életemet,
S ígérnek helyébe fényes palotát
Akkor is hű leszek én mindhalálig,
És örömmel várom a béke honát.

Ha meghasonlást okoz az igazság,
És elveszítem, akit szeretek,
Bár fáj nekem, hogy ő rosszfelé megy,
Én az egész úton tovább megyek.

Mert tudom, hogy csak így lehetek boldog,
Így érdemlem meg az EMBER nevet,
Így dicsőítem meg az élet Urát.
Ha nem alkuszok meg, mindig hű leszek.

Hattelek, 1963. X. 22.

Árvai Éva: Mert tizennyolc éves vagy...

 


Számodra télen is tavasz van,
Feletted mindig tiszta az ég,
Vidámság bujkál a szavadban,
Szívedben szebb jövő hite ég,
Mert tizennyolc éves vagy. 

Életed májusához érkeztél,
Előtted van még az élet, a nyár,
Benned a tavasz sok virága,
Dallama, szépsége muzsikál.
Mert tizennyolc éves vagy.

Neked még könnyű énekelni,
Könnyű feledni, ami bánt.
Könnyű még mindenkit szeretni.
És semmibe venni a halált.
Mert tizennyolc éves vagy.

Tavaszországból mosolyogva,
Nézel a világra, bár tudod
Tövis is terem a rózsán,
De te a bajokat könnyen kibírod,
Mert tizennyolc éves vagy.

De egyszer majd halkabb lesz a dalod,
Idővel több lesz a bánatod,
Nem leszel örökké fiatal,
És azt nem sokáig mondhatod,
Hogy tizennyolc éves vagy.

Még fiatal vagy, oszd szét kincsedet,
Így az a mennyben mindig megmarad
Mindig fiatal maradni és szabad.
Ha helyesen értékeled a kincset,
Hogy tizennyolc éves vagy.

Hattelek, 1963.

Árvai Éva: Ismeretlen ember...

 


Minél inkább vizsgálom magam
És növekszik bennem az öntudat,
Annál inkább rejtély lesz előttem,
És nem értem, csodálom magamat.

Mi vagyok én porban csúszó féreg,
Porszem, ha csillaghoz mérem magam
Ha fergeteg zúg, félnem kell tőle
Elvész benne parányi kis szavam.

És mégis nagy vagyok én: hatalmas
Égig érő bennem a gondolat.
Érzek, tudok, fölfogok, csodálom
A végtelenséget, világokat.

És óriás bennem az érzelem,
Vágy indulat és szeretni tudok.
Szépet alkotni, szenvedni, remélni
Gondolkodó, érző ember vagyok.

Ember vagyok, örök ismeretlen,
Parányi és nagy, jó és rossz vagyok
Csodálatos e kettősség életünkben
Megérteni ily rejtélyt nem tudok.

Megérteni egyszer ezt is ott, ahol
Valóság lesz, ami most még csak álom
Az öröklétben, ha célhoz érünk
De addig az embert mindig csodálom.

Hattelek, 1963. VIII. 21.

Árvai Éva: Hogy mindig szép legyek...

 

"Akiknek ékessége ne legyen külső……
Hanem a szívnek elrejtett embere…" (II. Péter 3: 2-3)



Jaj, már megint milyen csúnya lettem!
Türelmetlen voltam, indulatos
És most bepiszkolódott a lelkem
Ezért nyugtalan, szomorú vagyok.

Az arcom nem volt kedves, mosolygós,
Lelkemben kavargott a háború,
Pedig én szép akartam maradni,
De a napfényt elfödte a ború.

Máskor ismét azt veszem észre,
Hogy csak festék a szépség lelkemen
Gyávaság, könnyelműség, hanyagság
Sok csúnya gaz, mely alatta terem.

Sok kemény harccal szépítem lelkem
A rossz szokással küzd az akarat
Hiába vagyok külsőleg szép.
A jellem szépsége a legfontosabb.

Hisz egyetlen kincsem ez a szépség,
Mely értékessé teszi az életet.
Harcolva így körömszakadtáig
Küzdők azért, hogy mindig szép legyek

Hattelek, 1963. X.

"A lelki szépség oly varázsfényt kölcsönöz az ember egész valójának,
hogy az egyszerű megjelenésével meghódítja a szíveket, és barátokat
szerez anélkül, hogy tudná." (Lev Tolsztoj) 

Árvai Éva: Félelem...

 


Rólad írok most újra félve
Érzelmek közt legnagyobb: félelem
Amely mar, kísért újra-újra
S bús szégyenbe borítja életem.

Félni az élettől, jövőtől,
Önmagamtól és emberektől.
Szorongást érezni magamban
E vad érzés engem elbűvöl.

Ki földön él az sohse félhet,
Mert az élet bátorság, küzdelem
S mi lesz vele, ha meghalni sem mer.
S átmenni bátran az életen.

Én mégis vacogva, fázva, félek,
Mint erdőben eltévedt kisgyerek.
Az életerdő nagy rengetegében
Én eltévedve menni nem merek.

De szól hozzám az Úr Igéje
Problémáid bármily nagyok
Jöjj énhozzám és tanulj tőlem,
Ne félj mert én veled vagyok.

Hattelek, 1962. IX. 4.

Árvai Éva: Erdő tündér éneke...

 


Erdő tündér vagyok én, zöld erdőben járok én
Erdő dalát hallgatom, mohából van paplanom.
Fából van a kisházam, amit magam csináltam
Puha ágyon alhatom, tücsökdal az altatóm
Madárdalra ébredek, harmatcseppeket szedek.
S mire a nap felragyog, munkámhoz is láthatok
Szedek diót, mogyorót, szedret és még sok bogyót.
Beteszem a kamrámba, a telet majd ott várja.

Ha eljön a fagyos tél, száraz avart fúj a szél
Ha fújnak a szelek már, kicsi házam készen vár.
Ha hullik a hideg hó, befagy a patak, a tó
Hozzám mókus kopog be, jó tündérke eressz be
Kisnyuszi is bekopog, kismadár is itt csipog
Minden állat itt van már, eleséget tőlem vár.

Hogyha jön a kikelet, kisházamból kimegyek
S röpke szellő szárnyakon erdőm bebarangolom.
Ember engem nem láthat, reám sose találhat
Mert én nagyon vigyázok, ha ember jön elbújok.
Bokor a rejtekhelyem, onnan száll az énekem
Kisnyuszi hozzám szalad, megismeri hangomat.
Mókus is nagyon szeret, nekem ibolyát szedett
Kismadarak csipogva rózsát tűznek hajamba
Fára mászok mókussal, versenyt futok nyuszival.

Hattelek, 1963. X. 1.

Árvai Éva: Én mégis elmegyek...

 


Kicsi patak partján, 
Vadvirágos réten 
Ülök elmerengve 
A zöld erdőt nézem 

Hallgatom távolban 
Vadgalambok búgását, 
Hallgatom közelben 
Patak suttogását. 

Patak suttogását, 
Erdő üzenetét, 
Madár csicsergését 
Virágok beszédét. 

Mind azt mondják nekem, 
Maradj itt örökre, 
Élj boldogan köztünk, 
Minden mást felejtve. 

Ide már nem ér el, 
Ami árthat neked, 
Mind így marasztalnak, 
Én mégis elmegyek 

Odamegyek, ahol
Nehezebb az élet
Ahol nem nekem szól
Minden madárének.

Hol fárasztja lelkem
A szokatlan lárma
A csöndes magányból
A zajos világba.

Tudom, hogy a zajban
Nehezebb az élet
De szívembe zárva
Elviszem a csöndet.

Tudom, az emberek
Rosszak tudnak lenni,
De itt megtanultam,
Mindenkit szeretni.

Tudom, hogy a rossz győz,
A jó mindig gyenge,
Az igaz tiporva
Az erény letörve.

A könnyű élettel,
Küzdés cserél helyet,
Hogy ha ezt választom.
Én mégis elmegyek.

Hattelek, 1964. I. 14.

Árvai Éva: Élni szeretnék...

 


„Maradjatok én bennem”………..Ján.15:4

Élni szeretnék, újra élni Benned
Örök jóság és örök Szeretet,
Mert sivár puszta a lélekölő térség,
Mely Nélküled betölti szívemet.

Mert nem lehet úgy igazán szeretni,
Szeretet nélkül meg üres az élet,
Csak fázós, félénk, gyáva a szívem,
Hogyha nem érzem magamba erődet.

Mert nem lehet így igazán nevetni,
Csak küzdelem, örökös békétlenség,
Öröm nélküli tengődés az élet,
Béklyóba köt ez az erőtlenség.

Mert nem lehetek így áldás, csak átok,
Csak teher vagyok embertársaimnak,
Nem adhatok mást csak a magam rosszát,
És fájó teher vagyok önmagamnak.

De máris érzem, bár még alig kértem,
Hogy meghallgattál, s betöltöd szívemet,
Mert nagy vagy Te, csodákat tenni képes
Örök jóság, végtelen Szeretet.

Hattelek, 1963. XI. 25.

Árvai Éva: Csalódás...


 


Szép ez a világ,
Szép az ég, szép a föld,
Szép a fű, szépek a csillagok.
Én mégis úgy érzem, hogy nem jó élni,
Hogy halni jó és hogy én meghalok.

Miért is éljek én, szomorú gondok,
Borongós árnyak, sóhajok között?
Minden napon egy szebb jövőt várjak
És problémázzak kis dolgok fölött?

Csalódtam az életben, csalódtam önmagamban
Csalódtam emberekben, hát ez is valami?
Csalódhatsz mindenben, csak abban ne csalódj
Ki minden problémád meg tudja oldani.

Van még boldogság, tiszta, igazi,
Amely nem mámor, nem önszuggesszió
És ebben nekem is részem lehet,
A boldogság még ingyen kapható?

Vajon megbékélek-e még önmagammal,
Szépnek látom-e ezt az életet,
És lesz-e ember ezen a világon
Akit barátomnak nevezhetek?

Hattelek, 1962. VI. 3.

Árvai Éva: Béke...

 

                                                     aját fotóm: Séta a tóparton...(H.Gy.)



Mennyi sóhajjal, könnyel várták,
Már ezrek a békét és most is várják,
Hányszor hangzott el ez a szó a háborúban,
Bajban, veszélyben, bánatban, viharban. 

Örök remény, nem teljesülő álom,
A békét én is vágyó szívvel várom,
Mert bánat éget, háborog a lelkem,
Mindig kerestem, de sohasem leltem. 

Hol van a béke? Városok zajában,
A feledésben, a nagy rohanásban?
Vagy a magányban, az egyedüllétben
Ha remeteként tengődöm az életem?

Vagy barát keblén, vagy család körében
Hol van a béke, hát merre keressem?
Mindenütt voltam, mindenfelé jártam,
Igazi békét sehol sem találtam.

Mentem a zajba, elfáradt a lelkem,
Mentem magányba, nyugalmat nem leltem.
Mentem baráthoz, de csalódtam benne,
A béke valóban csak álom lenne?

Nem lehet álom, van igazi béke!
Elmúlhatatlan, amelynek nincs vége
Amely akkor is enyém, drága kincsem,
Ha külső feltétel a békéhez nincsen.

Ha nem szeretnek, mellőznek, lenéznek
Barát elfelejt, ha nehéz az élet
Mert ez a béke itt van a szívemben,
Megtaláltam az örök szeretetben.

Hattelek, 1963. XI. 4.




2024. január 7., vasárnap

Árvai Éva: Búcsú...

 



Nehéz válni attól, akit szeretünk,
Visszatekintünk, ha más tájra megyünk,
Bár nekünk, akik múló időben élünk,
Minden percben búcsú az életünk.

A kedves perc is elmúlik örökre,
Nehéz bánat is könnyebb lesz idővel,
Kedves, vagy fájó a jelen számunkra,
Nem tart örökké, mindig búcsúzni kell.

A búcsú fáj, mert benne él a kétség,
Őszi lombhulláskor, lesz-e még tavasz?
Ha válunk egymástól, látjuk-e még egymást?
De van reménység, ígéret és vigasz.

A mi életünk, bár örök búcsúzás.
Nem őszi hullás, örök válás, halál,
A mi szemünk, mert hitszemekkel nézünk,
Mindezeken túl, egy szebb jövőt talál.

A búcsú fáj, de csak akkor, ha örök.
A remény, a szívünk édes balzsama,
Arra mutat, ahol már nem lesz válás.
Őszi lombhullás, kétség, halál soha.

Hattelek, 1964. IX.

Árvai Éva: Emberek, testvéreim...

 


Szemükben megtört az élet,
Szívükben megtört a remény,
Életük jókedvtől szegény,
Felettük halálos a végzet.

Az élet vad viharában,
Mikor nyugalmat nem leltek,
Egy dacos nemmel feleltek,
Az Életmentő szavára.

És élnek így nagy bánatban,
Nem gondolnak a jövőre,
Miért is néznének előre,
Nincs reményük szebb világban.

A vértanúkat nem szánom,
Mint őket, mert azok bátrak.
Síron túl szebb jövőt látnak.
Hős halálukat csodálom.

De úgy élni, úgy halni meg,
Hogy nincs értelme, célja már,
Most jólét vegye körül bár,
Szörnyű tudni a végzetet.

Érettük hullanak könnyeim,
Hő imám értük esdekel,
Hogy válasszák az életet,
Mert emberek, testvéreim.

Hattelek, 1963.

Árvai Éva: E világ olyan idegen…

 


Országpusztító fegyverek sötét halmaza
Veti a világra fenyegető árnyékát,
És közben százötven millió ember éhezik.
Miért nem teszi az ember cselekvéssé jószándékát?
Bárhogy gondolom, sehogy sem értem,
E világ olyan idegen nekem.

Ölnek, rombolnak, lopnak, haramia módon,
Az aljas szándékú emberek kedvtelésből.
S ha nem tehetnek nagy rosszat, hát legalább
Csalnak csempésznek, csúnyát csinálnak a szépből.
De hát miért? Sehogy sem értem,
E világ olyan idegen nekem.

Tánczene szól őrült zsivajjal, bömböléssel,
S erre rázza magát vadul az ifjúság.
Borgőzös éj után mámoros fejjel ébred,
És könnyelműen, felelőtlenül él tovább.
Miért élnek így? Sehogy sem értem
E világ olyan idegen nekem.

A látszat a fontos, a belső tartalom semmi,
S ha az ember belefárad az ilyen életbe,
Hát szórakozni megy a hétköznapokat feledni,
Ha nem bírja tovább, idegcsillapítót vesz be.
Ez a megoldás? Sehogy sem értem.
E világ olyan idegen nekem.

Pedig én itt nőttem fel ebben a világban,
E föld legét szívom, e föld sarát taposom,
És belém ivódott a rossz, mint növénybe a nedv,
Mert a világnak én is szerves része vagyok.
Mindhiába, én mégsem értem,
E világ olyan idegen nekem.

De idegen nekem a rossz önmagamban is
És idegen mindenütt a világon
És amíg szenvedés, gyűlölet lesz a földön,
Addig sohasem lesz ez a föld az én világom.
De ha idegen is e föld nem bánom,
Mert én a jóság megújult világát várom.

Hattelek, 1964. I. 9.

Árvai Éva: Nagyot szeretnék tenni…

 



Nagyot szeretnék tenni, világrengetőt,
Ilyen vágy ég bennem, ilyen tűz lobog,
Az emberiség tanítója lenni,
Pedig magam is keveset tudok.

Bírni szeretnék, hogy másnak adhassak,
És tisztán élni, hogy másnak jó legyek,
Szeretni, adni, védeni, segítni,
Hogy ne hiába éljem éltemet.

Hogy minden percben áldás legyen éltem,
Minden szavam jó, megfontolt legyen,
Hogy megszépítsem mások életét,
Hogy ami legjobb, mindig azt tegyem.

És a vágy ég bennem, sarkall, éget,
S ha nem is lehetek nap, mely az égen ragyog,
De add Uram, hogy akárhol is élek,
Mindenütt legyek fénylő csillagod!

Hattelek, 1963. XI. 6.

Árvai Éva: Lépésről lépésre...

 


Mint a gyermeket a szülője 
Biztos kézzel írányítja 
Botló lépteit segíti 
Rossztól védi, bajtól óvja. 

Úgy vezet szent kezed minket
Lépésről lépésre menve,
Erős kézzel véded ügyünk,
S biztosan viszed előre.

Bár nehéz az utunk néha,
És nem tudjuk, miért van így,
Nem találjuk a megoldást,
De a hitünk Hozzád segít.

Hozzád jövünk, mint a gyermek
Bízva néz fel szülőjére
És Te vezetsz biztos kézzel,
Minket, lépésről-lépésre.

A jövő rejtély előttünk,
Hisz azt nem is tudja senki,
Mégis oly jó a kezünket
Bízva a kezedbe tenni.

Végigjárva Benned bízva
Nem kerülni a nehezet,
Mint kik tudjuk biztos hittel,
Hogy ez ez út haza vezet.

Besenyszög, 1964. IX. 21.

Árvai Éva: Ki vagyok én?

 


Kérdezem magamtól: ki vagyok én,
Keresem a választ, mert fontos nekem,
Tudom honnan jöttem és hová megyek,
S milyen hivatást tölt be életem.

Nem akarok sötétben tengődni,
Nem elég csak azt tudnom, hogy vagyok,
Nem szeretek bután úszni az árral,
Élni öntudatosan akarok.

Sokáig titok volt, de már tudom,
S e tudat boldoggá tesz engem,
Csillag vagyok és az feladatom,
Hogy tiszta fénnyel ragyogjon életem.

Bár nem tőlem ered e ragyogás,
A csillag is a naptól kapja fényét,
Mégis a sötét éjben ő segíti
Szárnyra, az égre nézők reményét.

Hattelek, 1964. II. 11.

Árvai Éva: Kegyelem...

 


Hogy süt rád a nap, békében élhetsz,
Vad rémület nem ül a szíveden,
Hogy szabad vagy, szebb jövőt remélhetsz,
Mindez nem érdem, ez kegyelem.

Hogy nem voltál ott, hol rengett a föld
Nem halt el sóhajod dőlt ház alatt,
Vagy nem süllyedt el veled a hajó
Hogy tested a bajban is ép maradt.

Hogy nem születtél silány kunyhóban,
És nem fenyeget az éhenhalás,
Kegyelem ez, hisz jobb te sem vagy,
És különb sem, mint akárki más.

Ajándék minden pillanat, perc
Amelyben élhetsz, amely a tiéd.
Ajándék az, hogy nem lettél züllött,
Hogy megőrizhetted tisztán a szíved.

Mert ajándék,- ajándékhoz méltón
Becsüld meg az elmúló perceket,
Hiszen tudod nem játék az élet,
Csak egyszer élsz, a perc csak most tiéd.

Élj a jóság mellett hitet téve.
Legyen benned teljes a szeretet,
Hogy tiszta szívvel tudd ezt mondani,
Megbecsülted az adott kegyelmet.

Hattelek, 1963. X. 21.


BAJOR LÁSZLÓ: ÚJÉVKOR...

 

                                                       saját fotóm: Téli havas táj...(H. Gy.)



Új évet írunk!
Álljunk meg hát egy percre.
S míg dáridózik
balga mámort keresve
a pusztulásra
már éretté vált világ,
mi elvonulva
mondjuk el csendes imánk.
Mert ki tudja, hogy
ez év mit hozhat reánk?

Most még sejtelmes,
titokzatos a holnap,
De remény és vágy
reggel köddé foszlanak,
s megmarad majd a
rút és csupasz valóság,
Lelkünkre szakad
válság után a válság!
Csak egy tart majd meg:
a szívbéli imádság!

Ne ábrándozz hát!
De készülj fel keményen
az Úr mellett, a
bűnöknek ellenében.
És határozd el,
mint ahogy én is teszem:
Jézusnak adom
át teljesen szívem.
S hogy megmenti, azt
gyermeki hittel hiszem!

Mendelssohn: Mint a szarvas... (42. zsoltár No. 1)

 

                                                               Árvai Márta festménye....



A Sola Scriptura Teológiai Főiskola Ének- és Zenekara közreműködésével.... Vezényel: Csurgó Tamás A felvételt az Advent Videó Stúdió készítette, 2008-ban

https://www.youtube.com/watch?v=J8GWmUP_3yo

2024. január 4., csütörtök

Popper Péter: Lélekrágcsálók...(részlet)

 



„Kellékek szükségesek az élethez: lakás, bizonyos éghajlatoknál fűtés, ennivaló, és egy sor más dolog is. De ha a hangsúly ezekre kerül át, akkor kialakul egy olyan kultúra, egy olyan társadalom, amelyik csak a kellékekre figyel. Hogy van lakása, van fedél a feje felett, az nem elég. Nagyon szép lakása legyen! De az se elég: kilátása is legyen! Az se elég! Saját háza legyen! Állandóan cseréli a kellékeket, és úgy érzi, nem múlhat el az élete a legjobb technikai és háztartási felszerelések, ruhák, cipők, művészeti alkotások, egyszóval a legértékesebb dolgok megszerzése és birtoklása nélkül. És ezzel elmegy az élete. A modern társadalomban az emberek többsége az élet kellékeinek a megszerzésére fordítja minden energiáját. Élni már nem marad ideje. Mire összehozza a legjobb autót, a legjobb házat, a legjobb telket, a külföldi utazásokat, tehát mindazt, ami kell még, még, még, elviszi az infarktus, de legalábbis megöregszik, és már nem tud élni vele. De a kellékek nélkül sem tud élni, mert ez a danaidák korsója, ami sose telik meg. Sose jut el egy olyan pontra, hogy na, most már elég! Ez az egyik oka annak, hogy a maximális anyagi jólét sem hoz boldogságot.”

(Popper Péter: Lélekrágcsálók c. könyvéből részlet)