Van örök kincsünk, becsesebb Nincs nála földön, égen.
Az arany, ezüst, drágakő Csak por, ha hozzá mérem.
Nem múlta felül semmi még, És nincs, ami felérje.
Ez örök égi ajándék Az Isten szent igéje.
Itt rozsda, moly, futó idő Elpusztít minden régit,
És előbb-utóbb romba dől, Mit ember keze épít.
Múlik ég, föld, mint rózsaszál, Elhervad hulló szirma,
De az ige mint szikla áll, Úgy, amint meg van írva.
Vált ezredévet ezredév, De soha el nem évül,
Nem élhet az új nemzedék E régi ige nélkül.
Hit, erő, béke, üdvösség Mert nem lesz soha másban,
Megrendül bár a föld és ég, Mint Isten szent szavában.
Szent ige, te semmibe vett, Megvetett és lenézett:
Hol az a földi ismeret, Mely teveled fölérhet?
És van-e még más menedék, Hogy lelkünk óvja, védje?
Egy van csak, de ez egy elég: A kegyelem igéje.
Ha minden támasz rombadűl, S megragadod ez egyet,
És végre hozzá menekül A zúgó vészben lelked:
Ó, milyen áldott helyre lel! Ott talál békességet
És biztos, védett kikötőt, Hol vihar el nem érhet.
És mint a hattyú elmerül A tiszta tó vizében,
Majd úszik tovább, tollait Lemosva hófehéren:
A legsötétebb szívet is Úgy mossa hófehérre
Ez élő, kristálytiszta víz, A kegyelem igéje.
Ó, zengjen néked szüntelen, Nagy Istenünk, a hála,
Hogy igéd által elvezetsz Az üdvösség útjára!
Ki rátalált e kincsre már, Nem ismer szegénységet,
S nincs, aki el ne nyerhetné E kincset: szent igédet.
Fordította: Túrmezei Erzsébet
Johan Ludwig Runeberg (1804–1877)
a finnek nemzeti költője
Johan Ludvig Runeberg: Paavo gazda
