"Az életben öt irányba kell nézned.
szoktak szervezni. Így történt volna ez 2020 tavaszán is, de a
COVID-19 elnevezésű járvány felülírta
a terveket. Talán valaki nem értesült a hírről vagy elkerülte a figyelmét,
így kerülhetett egy régi, kopott
huzatú, fakarfákkal ellátott fotel a szomszédos utcában az egyik
szemeteskonténer mellé. Szokásos
délutáni sétámon, mely a napi
bevásárlás időpontja is
egyben, toppant elém az ütött-kopott bútordarab
félig kilógva a
járdaszegélyre. Ott árválkodott egyedül egy letűnt kor mementójaként. Megdöbbentő,
hogy mennyi minden megunt, hasznavehetetlenné vált holmi kerül ki lomtalanításkor is a szabad
ég alá. Mennyire igaz a nemrégiben olvasott mondat:
"Oly korban élünk, mely a
nyersanyagot a leggyorsabban alakítja át hulladékká."
Lelkünkben is mennyi lomot, hulladékot hordozunk, de azoktól sajnos nem lehet
ilyen könnyen
megszabadulni, tovább mérgeznek bennünket. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok
kavarogtak a boltból
hazafelé menet fejemben, amikor észrevettem lakója lett a kidobott öreg,
megkopott fotelnek. Egy szemmel láthatóan külleme és ruházata alapján
otthontalan férfi aludt békésen a rozzant fotelben. Csupa ránc arca bozontos őszes hajkoronában úszott mégis, ennek ellenére is valami felhőtlen békét és földöntúli időtlen nyugalmat sugárzott. Álmában talán egy rég elfeledett
boldog otthon, ahol egy pohár forró tea illata tölti be a konyha sarkait lebegett lezárt szemhéjai mögött. Még a nap is kisütött, érezte most
fontos szolgálatot teljesít, a napsugarak szelíd ujjaikkal lágyan körbefolyták,
megmelengették elgémberedett tagjait.
- Kidobott fotel – kidobott élet villant fel e gondolat a tudatom mélyéről. Vajon hányan
élhetnek ilyen
sorsot? Otthontalanul vagy talán a lakásuk négy fala között mégis számkivetetten?
Biztos vagyok benne, hogy e ritka pillanat melyben egy zaklatott élet
kérészéletű megpihenésének
szemtanúja lettem
elkísér utamon. Szembesített vele, megtanított arra, hogy minden ember élete
hatalmas nagy érték. Jobban, sokkal jobban meg kéne becsülni, segíteni, hogy
mindenki emberhez
méltóan élhesse az életét. Ahogyan a Dalai Láma is nagyon egyszerű módon
megfogalmazta:
„Ha tudsz, segíts másokon. Ha nem, legalább ne árts
nekik.”
Remélem mások is óvatosan, csendesen haladtak el az öreg,
kopott fotel és lakója mellett, így tettem
én is. Még a lélegzetemet is visszatartva és talán egy kicsit “irigyelve” a
körülményei ellenére a lényéből
fakadó
békét.
"Ha
arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik
nem erre
igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó
mérték között.
Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a
legnyomorultabbnak is van
olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni,
fölényeskedni
bárki
tud; tanulj meg
mindenkitől tanulni."
(Weöres Sándor)
Mondd csak, hol vagy, Uram?
Kerestelek fűben-fában-virágban,
de csak természettudományos megfigyelésekre
találtam, meg jujdeszép pillanatokra,
pedig vártalak!
Kerestelek a gyermekem szemében,
amely egyben az én szemem is volt,
magam néztem vissza magamra,
átéreztem a borzongató nagy folytonosságot,
a nemzedékről nemzedékre áramló erőt,
de ott se voltál!
Kerestelek apám halálakor sírásokban
meg torokszorulásokban, a széteső test
kétségbeesésében, a remény és rémület közti
szakadékokban, gondoltam, csak előbújsz
már végre!
Kerestelek az Igében, de csak csűrés-csavarást
találtam, értelmezések értelmezéseit,
furfangos retorikákat, nem tudtam,
a labirintus melyik ágában találkozhatom
veled.
Kerestelek a közösségben, derék emberek
voltak ott, de éppolyan szánalmasak
és töredezettek, mint én, egyikben sem
láttam arcodat.
Mondd csak, hol voltál, fiam?
Üzentem fűvel-fával-virággal,
de el voltál foglalva a vizsgálódással,
gyermeked szemébe titkot rejtjeleztem,
de az apai büszkeség elfedte,
vigasztaltalak volna apád halálakor,
de a sürgés-forgás, dohogás lekötött,
nem értél rá meghallgatni engem,
könyvbe bújtam kedvedért,
de nem bíztad rá magad a betűkre,
szimatoltál, értelmezgettél, mérlegeltél,
folyton visszahőköltél, pedig ha az egyik
lépőkőre nem teszed rá lábadat, a következőt
nem éred el, szétosztottam magam
a közösségben, de te mindig a hiányokat
lested, nem az emberekben fellelhető
mozaikköveimet.
Ha suttogok, túlharsogsz,
ha kiáltok, megrémülsz vagy kegyetlennek tartasz,
az egód mindig ott ugrál közted és köztem. Ha néha
félreállítanád, tudnánk végre beszélni.
Úgy vágyom rád!
Lackfi János (1971- ), József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító,
tanár, Nyugat-kutató, fotós.
Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Ugy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azóta
ott porlad a tabáni temetőben.
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,
és nem felejtenek.
Nemeskosztolányi Kosztolányi Dezső (1885-1936), teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella író,
költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének kimagasló formaművésze,
a XX. századi magyar széppróza és líra egyik legnagyobb alakja.
"Ha... rosszat hallasz valakiről, óvakodva hidd el. A hírnek s pletykának gyakran semmi alapja nincs s a legtöbb esetben nagyítva s eltorzítva terjed tovább. Az emberiség általában és az egyes emberek is nem ritkán olyan jók, minők lehetnének s lenniök kellene, de ritkán oly rosszak, minőknek őket a gonosz akaratú rágalom festi. És ha kénytelen vagy is elhinni a hallott tényt, mert valóságán lehetetlen kételkedned, ne ítélj azonnal, ne kárhoztass kíméletlenül. A hír, még ha való is, csak magát a tényt mondja el, s hallgat azon előzményekről, melyeknek talán kényszerítő hatalma a tényt előidézte s melyek a tettet magát gyakran más alakban tüntetik elő."
Kehidai Deák Ferenc (1803-1876), magyar politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő
és a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A reformkorban és a dualizmusban is meghatározó
államférfi „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora” titulust kapta.
- Én mondom a magamét, - Te mondod a magadét
Nem párbeszéd ez barátom
csupán páros monológ.
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
Megjelent a POET versoldalon:
https://www.poet.hu/vers/296650
További verseim az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM
Sírtál-e már úgy, hogy nem folyt a könnyed? Nevettél-e úgy, ahogy nem fogsz többet? Daloltál-e úgy, hogy nem hallotta senki? Sétáltál-e úgy, hogy nem kellett elmenni? Álmodtál-e úgy, hogy az nem volt álom? Játszottál-e már húrtalan gitáron? Repültél-e már, fűben hanyatt fekve? Kószáltál-e már, csillagtalan este? Temettél-e már, sok szép halott álmot? Tettél-e jót úgy, hogy csak Isten látott: csöndben némán?
Gyökössy Endre (1913-1997), református lelkész, pszichológus, egyházi író, költő.
saját fotóm: Hulló falevél... (H.Gy.)
"Ha nincs öröm, csak keresni kell: Hiszen még a levél is, amely aláhull a fáról, Mesél a csend vagy a lebegés boldogságáról."
 |
| Árvai Márta festménye... |
