 |
| saját fotóm: Tulipános sétány...(H.Gy.) |
Egy szép nyárvégi napon kisfiammal biciklizni mentünk a szomszédos házak közé. Én kicsit előrébb jártam, így nem láttam, mi történt, csak a csattanásra fordultam meg.
Fiam a földön feküdt a biciklije mellett, felemelte a fejét, és rám tekintett. Nagyon hosszúnak tűnt ez a pillanat. Semmi nem látszott rajta azon kívül, amit a szemében láttam: valami nagy baj történt. A következő pillanatban elkezdett ömleni a szájából a vér. Hiába volt rajta biciklissisak, az arcát nem védte meg.
Csak kétszáz méterre voltunk a lakásunktól, de mire hazavittem, a ruhája csupa vér volt, és a szája pillanatok alatt óriásira duzzadt. A kosztól és a vértől nem lehetett látni, hogy kitörte-e az újonnan, frissen kibújt csontfogait. Gyermekorvos szomszédunk segített megtisztítani a száját, és azt javasolta, hogy azonnal vigyem sebészetre, mert úgy néz ki, hogy varrni kell, azt pedig – legalábbis az arcon – hat órán belül meg kell tenni. Ki kellett deríteni, hogy melyik az ügyeletes kórház. Sietnem kellett, mert annak ellenére, hogy délután öt óra volt, miután kicsit csillapodtak a fájdalmai, le akart feküdni. Tudtam, hogy agyrázkódást is szenvedett. Hat óra körül már ott ültünk a Madarász Utcai Gyermekkórház folyosóján, ahol szabad helyet is alig találtunk.
Eleinte reménykedtem, hogy egy akut sérüléssel talán nem kell órákig várakozni, de nem így volt. Nyolc óra is elmúlt, mire minket szólítottak.
Egy rideg, zord, barátságtalan orvos kezdte vizsgálni a fiam sérüléseit, de látszott rajta, hogy nála mint a futószalagon, úgy jönnek-mennek a gyerekek. Én azt vártam volna, hogy egy gyerekorvos, aki ráadásul sérült, ijedt gyerekeket vizsgál, egy kicsit jobban együtt érez velük. Nem így volt. Meg is fordult a fejemben, hogy az ilyen ember vajon miért megy gyermekorvosnak, vagy hogyan fásulhatott el az idők során ennyire.
A sebet kitisztította, aztán mindenféle magyarázat nélkül beküldött az osztályra, hogy öltöztessem át, mert meg fogja műteni, és ne hagyjam, hogy elaludjon. Szegény gyereket nagyon sajnáltam, aki az ijedtségtől, a fájdalomtól és a sok sírástól már semmi mást nem szeretett volna, csak aludni. A következő két-három órában mindent elkövettem, hogy ne aludjon el, és közben folyamatosan néztem az órámat, nehogy leteljen az a hat óra, amelyen belül meg kell műteni. Végül az utolsó pillanatban, éjjel tizenegy órakor jöttek érte. Ijedt volt, szerette volna ha vele maradok, de nem engedték. Attól féltem, hogy az ijedtségtől és a fáradtságtól hisztizni fog – amit egyébként nem szokott –, úgy viszont nem tudják majd műteni.
Végül a műtő előtt izgultam, vártam, hogy majd hallom a kiabálást, de nem hallatszott semmi. Biztos voltam benne, hogy elaltatták, de – mint kiderült – nem. Később azt mondta, hogy még a fájdalomcsillapító injekciót sem érezte.
Az orvos a műtét után megdicsérte, azt mondta, hogy nagyon okosan viselkedett. A száját össze kellett varrni kívül is és belül is, valami átfúrta. Továbbá a friss csontfogak gyökerét is meg kellett varrni, hogy visszarögzüljenek a helyükre. A felső fogsor jobb oldala egészben mozgott.
Egy hónapig csak folyékony ételt kaphatott, végül már a paradicsommal, olívaolajjal átitatott kenyeret is leturmixoltam neki. Közben vissza-vissza kellett járnunk a kontrollvizsgálatokra. Minden alkalommal ugyanaz a tömeg, az orvos részéről pedig a túlterheltség, a személytelenség fogadott.
Érdekességként kiderült, hogy egyik szomszédunknak, illetve gyermekének is volt dolga ugyanezzel az orvossal. Véleménye rövid és velős volt: jó szakember, de rettenetesen barátságtalan, „pokróc” a stílusa.
A harmadik kontroll alkalmával, amikor a varratokat nemcsak a szájból, hanem a foggyökerekből is el lehetett távolítani, fiam azt mondta, hogy szeretne valamit mondani a doktor bácsinak. Ekkor én is kicsit ideges lettem, mert láttam, hogy már nagyon örülnének, ha kint lennénk.
Az orvos láthatóan idegesen (miért húzzák az ő idejét), szinte a válla fölött odamorgott, hogy: „Jó, mondjad!”, mire a fiam:
„Szeretném megköszönni, hogy meggyógyítottál!”
Az orvos hosszan ránézett, mintha néhány másodpercig nem is kapott volna levegőt, a szeme nedves lett, majd megszólalt: „Ezt sosem fogom elfelejteni! Ezért érdemes volt bejönnöm dolgozni!” A fiamat megölelte, megpuszilta, és nagyon sokáig ingatta a fejét, mint aki olyat hallott, amit nem akar elhinni. Megkérdezte, hogy van-e már tízéves, mire mondtam, hogy most múlt hét.
Nekem gratulált mint anyukának, és ismeretlenül az apukának is, hogy így neveljük a fiunkat, és azt mondta, hogy büszkék lehetünk rá. Ekkor láttuk őt először mosolyogni. Boldognak, felszabadultnak látszott, mintha levette volna a zord orvos álarcát.
Az igazat megvallva, én is alig jutottam szóhoz, olyan szép volt és váratlan. Még csak nem is beszéltünk arról korábban, hogy neki meg kellene köszönnie az orvosnak bármit is, mindezt magától, saját belső indíttatásából mondta.
Fiamat sem hagyta hidegen ez a reakció, ezek után még többet akart adni, valamiféle ajándékot szeretett volna vinni a legközelebbi alkalommal. Nagy nehezen meggyőztem, hogy csak egy fényképet vigyen magáról, és a hátoldalára írja rá azt a bizonyos mondatot: „Köszönöm, hogy meggyógyítottál!”
Amikor eljött a következő kontroll időpontja, a jól ismert ridegséget láttuk az orvos arcán az első pillanatban, de csak amíg meg nem ismert bennünket, mert akkor rögtön elkezdett mosolyogni, s nem maradt el az ölelés és a puszi sem. Velem pedig onnantól fogva mindig kezet fogott, amit azelőtt sohasem tett. Egészen más légkörben zajlott a vizsgálat, mint korábban bármikor. A végén a fiam átnyújtotta a fényképet, mutatta a hátoldalát is, mire az orvos azt mondta, hogy ezt mindig a szíve fölött fogja hordani.
Körülbelül két hónappal később, a következő megjelenésünkkor a már ismert változáson ment át, és rögtön elővette a szíve felett lévő zsebéből a noteszát, és megmutatta, hogy mindig ott tartja a fényképet.
Csak kétszáz méterre voltunk a lakásunktól, de mire hazavittem, a ruhája csupa vér volt, és a szája pillanatok alatt óriásira duzzadt. A kosztól és a vértől nem lehetett látni, hogy kitörte-e az újonnan, frissen kibújt csontfogait. Gyermekorvos szomszédunk segített megtisztítani a száját, és azt javasolta, hogy azonnal vigyem sebészetre, mert úgy néz ki, hogy varrni kell, azt pedig – legalábbis az arcon – hat órán belül meg kell tenni. Ki kellett deríteni, hogy melyik az ügyeletes kórház. Sietnem kellett, mert annak ellenére, hogy délután öt óra volt, miután kicsit csillapodtak a fájdalmai, le akart feküdni. Tudtam, hogy agyrázkódást is szenvedett. Hat óra körül már ott ültünk a Madarász Utcai Gyermekkórház folyosóján, ahol szabad helyet is alig találtunk.
Eleinte reménykedtem, hogy egy akut sérüléssel talán nem kell órákig várakozni, de nem így volt. Nyolc óra is elmúlt, mire minket szólítottak.
Egy rideg, zord, barátságtalan orvos kezdte vizsgálni a fiam sérüléseit, de látszott rajta, hogy nála mint a futószalagon, úgy jönnek-mennek a gyerekek. Én azt vártam volna, hogy egy gyerekorvos, aki ráadásul sérült, ijedt gyerekeket vizsgál, egy kicsit jobban együtt érez velük. Nem így volt. Meg is fordult a fejemben, hogy az ilyen ember vajon miért megy gyermekorvosnak, vagy hogyan fásulhatott el az idők során ennyire.
A sebet kitisztította, aztán mindenféle magyarázat nélkül beküldött az osztályra, hogy öltöztessem át, mert meg fogja műteni, és ne hagyjam, hogy elaludjon. Szegény gyereket nagyon sajnáltam, aki az ijedtségtől, a fájdalomtól és a sok sírástól már semmi mást nem szeretett volna, csak aludni. A következő két-három órában mindent elkövettem, hogy ne aludjon el, és közben folyamatosan néztem az órámat, nehogy leteljen az a hat óra, amelyen belül meg kell műteni. Végül az utolsó pillanatban, éjjel tizenegy órakor jöttek érte. Ijedt volt, szerette volna ha vele maradok, de nem engedték. Attól féltem, hogy az ijedtségtől és a fáradtságtól hisztizni fog – amit egyébként nem szokott –, úgy viszont nem tudják majd műteni.
Végül a műtő előtt izgultam, vártam, hogy majd hallom a kiabálást, de nem hallatszott semmi. Biztos voltam benne, hogy elaltatták, de – mint kiderült – nem. Később azt mondta, hogy még a fájdalomcsillapító injekciót sem érezte.
Az orvos a műtét után megdicsérte, azt mondta, hogy nagyon okosan viselkedett. A száját össze kellett varrni kívül is és belül is, valami átfúrta. Továbbá a friss csontfogak gyökerét is meg kellett varrni, hogy visszarögzüljenek a helyükre. A felső fogsor jobb oldala egészben mozgott.
Egy hónapig csak folyékony ételt kaphatott, végül már a paradicsommal, olívaolajjal átitatott kenyeret is leturmixoltam neki. Közben vissza-vissza kellett járnunk a kontrollvizsgálatokra. Minden alkalommal ugyanaz a tömeg, az orvos részéről pedig a túlterheltség, a személytelenség fogadott.
Érdekességként kiderült, hogy egyik szomszédunknak, illetve gyermekének is volt dolga ugyanezzel az orvossal. Véleménye rövid és velős volt: jó szakember, de rettenetesen barátságtalan, „pokróc” a stílusa.
A harmadik kontroll alkalmával, amikor a varratokat nemcsak a szájból, hanem a foggyökerekből is el lehetett távolítani, fiam azt mondta, hogy szeretne valamit mondani a doktor bácsinak. Ekkor én is kicsit ideges lettem, mert láttam, hogy már nagyon örülnének, ha kint lennénk.
Az orvos láthatóan idegesen (miért húzzák az ő idejét), szinte a válla fölött odamorgott, hogy: „Jó, mondjad!”, mire a fiam:
„Szeretném megköszönni, hogy meggyógyítottál!”
Az orvos hosszan ránézett, mintha néhány másodpercig nem is kapott volna levegőt, a szeme nedves lett, majd megszólalt: „Ezt sosem fogom elfelejteni! Ezért érdemes volt bejönnöm dolgozni!” A fiamat megölelte, megpuszilta, és nagyon sokáig ingatta a fejét, mint aki olyat hallott, amit nem akar elhinni. Megkérdezte, hogy van-e már tízéves, mire mondtam, hogy most múlt hét.
Nekem gratulált mint anyukának, és ismeretlenül az apukának is, hogy így neveljük a fiunkat, és azt mondta, hogy büszkék lehetünk rá. Ekkor láttuk őt először mosolyogni. Boldognak, felszabadultnak látszott, mintha levette volna a zord orvos álarcát.
Az igazat megvallva, én is alig jutottam szóhoz, olyan szép volt és váratlan. Még csak nem is beszéltünk arról korábban, hogy neki meg kellene köszönnie az orvosnak bármit is, mindezt magától, saját belső indíttatásából mondta.
Fiamat sem hagyta hidegen ez a reakció, ezek után még többet akart adni, valamiféle ajándékot szeretett volna vinni a legközelebbi alkalommal. Nagy nehezen meggyőztem, hogy csak egy fényképet vigyen magáról, és a hátoldalára írja rá azt a bizonyos mondatot: „Köszönöm, hogy meggyógyítottál!”
Amikor eljött a következő kontroll időpontja, a jól ismert ridegséget láttuk az orvos arcán az első pillanatban, de csak amíg meg nem ismert bennünket, mert akkor rögtön elkezdett mosolyogni, s nem maradt el az ölelés és a puszi sem. Velem pedig onnantól fogva mindig kezet fogott, amit azelőtt sohasem tett. Egészen más légkörben zajlott a vizsgálat, mint korábban bármikor. A végén a fiam átnyújtotta a fényképet, mutatta a hátoldalát is, mire az orvos azt mondta, hogy ezt mindig a szíve fölött fogja hordani.
Körülbelül két hónappal később, a következő megjelenésünkkor a már ismert változáson ment át, és rögtön elővette a szíve felett lévő zsebéből a noteszát, és megmutatta, hogy mindig ott tartja a fényképet.
Misikné Szilvásy Krisztina
www.nyitottszemmel.hu
www.nyitottszemmel.hu
