A két testvér...

saját fotóm: száradó kukoricacsövek,
készült a szennai Skanzenben.
(H.Gy.)

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon, az egyik nős, családos, a másik agglegény.
A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk
el a termést meg a nyereség felét. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott
a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.
Eközben a másik így okoskodott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyermekeim, ők majd gondoskodnak rólam,
ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.
Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte.
Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban,
hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak a
ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek.
(Lukács 6: 38)

Harmati Gyöngyi: Jégvirágok üzenete...

Januári dermesztő hidegben szombat napon, 

A fedett buszmegálló védelmében várakozom.

Amíg ott állok nézem a hófehérbe dermedt világot,

Amint téli álmát alussza fázósan dideregve.

Pillantásom a buszmegálló üvegfalára téved,

Szinte felfoghatatlan csoda amit ott látok.
Ezernyi picinyke jégvirág, mint egy aprócska jeges
Univerzum borítja el a megálló hatalmas üvegablakát. 

Mit is akar üzenni ezzel nekem Istenem?
Miközben ezen tűnődöm halkan, de felismerhetően
Egy kismadár dala szűrődik át az elsuhanó autók zajában.
Nem tudom miért maradt itt ebben a téli zimankóban?
Vagy talán már túl van egy hosszú vándorúton?

Nem tudhatom, ezt csupán az Ő Teremtője tudhatja.
Azt tudom, hogy Isten hozzám küldte üzenetként.
Azt üzeni általa, hogy lesz még tavasz, lesz Feltámadás!
Az én fagyos, kemény szívem is felolvadásra talál(hat) Őnála.

Isten minden nap újabb és újabb aprócska csodákkal
elém áll és kérlel, hogy nekem adhassa őket.
Én már nem akarom Őt várakoztatni, elküldeni magamtól.
Mi lesz, ha végleg elmegy, kit okolhatok?

Harmati gyöngyi
S.D.G.

Megjelent a POET versoldalon:
https://www.poet.hu/vers/302991

További verseim ezen a linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM

Reményik Sándor: Elkéstetek

Szó a protestáns theológusokhoz
https://www.youtube.com/watch?v=TRDz6R8PQsA

Elkéstetek, elkéstetek vele,
Az Igével, ki élet kenyere,
Ki Evangélium és semmi más,
Nem tudás, művészet, magyarkodás,
Nem kultúra és nem pedagógia,
Nem eszköz többé, hanem cél maga,
Ki szabadelvű emberség helyett
Istennek állít magas trónhelyet,
Kinek választóvize Jézus vére
A kárhozatra vagy az üdvösségre,
Ki minden ember-eszményt kevesel
S az ifjakat magához vonja fel.

Elkéstetek, elkéstetek vele,
Süket fülembe hogy jusson bele?
Mit értsek belőle, ki hajdanában
Jártam egészen más iskolában?
Nekem kongó szavak csupán ezek –
Ti azt mondjátok: ősi fegyverek.
Forgattak régi Reformátorok,
De eltemette százados homok. –
Már dédapám is homokon futott,
Pedig ezernyolcszáznegyvenkilencbe
Tiszakerület szuperintendense.
A trónfosztó szózathoz szót talál,
S míg Jézus Kossuth árnyékában áll:
Dördül hangja a lőcsei templomban,
Dacában sokkal inkább, mint alázatban,
Nagyanyám kap tőle egy imakönyvet,
Mit haláláig buzgón levelezget,
Ő használhatta németnyelvű tiszten:
Ein Gebetbuch für aufgeklärte Christen.

Elkéstetek, elkéstetek vele,
Az Igével, ki élet kenyere.
– Gyermekkoromból egy jelenet – látom:
Apácák jönnek halkan, mint az álom
S előttük nagynéném az ajtót zárja,
Hallik puritán hangja, kiáltása:
Pápista célokra mi nem adunk:
Protestánsok vagyunk!
Ím, ez volt a ti theológiátok:
Keveset hisztek, sokat protestáltok,
A császár ellen, a pápista ellen,
Mindegy, mindegy csak protestálni kelljen.

Elkéstetek, elkéstetek vele,
Az Igével, ki élet kenyere.
Sosem hallottam oly szavát apámnak,
Hogy volna foganatja imádságnak.
Anyám is vette legfőbb példaképnek
Jézust. Szavát erkölcsi nevelésnek,
De hogy ő Isten egyszülött fia?
Vagy esztelenség, vagy komédia.
Ezt hallottam, de soha semmi mást.
Hol keressem hát a vigasztalást?
Nekem az egyház csak puszta keret,
Belementeni magyar lelkeket.
S szolgálni magyar művelődést vele,
Mint tette apám s minden nemzetsége.
Viszont rajtam teljessé lett az átok:
Én már az Isten ellen protestálok.
S egyéb hitet ugyan honnan vennék,
Mikor “a hit is kegyelmi ajándék”.

Elkéstetek, elkéstetek vele,
Az Igével, ki élet kenyere,
Ahhoz, mi nektek most régi-új mérték:
Nemzedékből veszett ki az érzék.
Rajtam nem segít Barth-otok,
Kongó, üres szó minden szavatok.
Süket szívembe hogy jusson bele?
Elkéstetek, elkéstetek vele.

Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra 
kiemelkedő alakja.

Dr. Vankó Zsuzsa: "...sötétségből világosság ragyogjon..."

Árvai Márta fotója...

https://www.youtube.com/watch?v=j99TKkq62mw&feature=share

Dr. Vankó Zsuzsa a Sola Scriptura Teológiai Főiskola rektorának előadása a
(1517-2017) reformáció emlékünnepe alkalmából.
www.sola.hu

Bajor László: A retesz...

Valent Anna fotója...

https://www.youtube.com/watch?v=yPwKDc-aDhQ

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény...
Annyiszor zártam ki és be én .
Eleinte csak halkan kopogott,
beosont s csendben hallgatott
egy-egy bűn, vagy egy-egy gondolat.
De minél többször járta az utat,
annál követelőbb lett s szertelen,
vad indulattal uralkodni akart a szívemen.
S mindig kisebb volt az erő, mely ellenállt,
s bent mindig nagyobb és nagyobb térre talált.
És én, engedelmes alázatosságban
megnyugodtam e rút rabszolgaságban.
Mindig kinyitottam a szívem ajtaját.

De egyszer jött a Mester és megnézte a zárt,
és megkérdezte, utálom-e a bűnt?
Nekem ez nagyon különösnek tűnt,
hiszen a zsarnokot mindenki utálja,
és megszabadulni, ez volt a szívem vágya!
Gyermekem! Úgy ne toljad félre a zárt!"
Többet nem beszélt, nem kérdezett, nem várt.
Sietett tovább a szíveket vizsgálni,
nem volt hajlandó a szívemben megállni.

Az ajtóra toltam a kopott reteszt.
Ekkor láttam, hogy az egy kis kereszt,
mely tündökölni kezdett fényesen.
De felcsattant a kopogás élesen!
S eltűnt lassan, tompulva a fény.
Ijedten félénken bújtam meg én.

Vajon mi lesz? A dörömbölés erősbödött,
s kint valaki dühösen felnyögött:
“Mi ez? Nyissad ki hát az ajtót rögtön!
Nem lehet a szíved bezárt börtön!
A vágy van itt, a régi jó barát!"
Hallgatok. S nem tárom fel a szívem ajtaját.
Az mind dühösebben dörömbölni kezd,
s én félő szívvel nézem a reteszt.
Az íme újból, lassan fényleni kezd és én
nagy űrt érzek a szívem belsején.

Most először! Ez vajon mi lehet?
Imára kulcsolom lassan a kezemet.
A dörömbölés vadul erősbödik.
A szenvedély az, mely most kint küszködik
a fénylőn ragyogó retesz erejével,
és próbálkoznak most már kettesével.
Majd jönnek sorba: jön az élvezet,
a harag, a bírvágy és a gyűlölet.
A káröröm, a düh, az indulat,
a féltékenység s a rossz hangulat.
Az étvágy, a pénz, a szórakozás,
az irigység, a bú, az unatkozás...
S ki tudná felsorolni mind e tarka sort,
mely kopog, dörömböl és az ajtóra ront,
szüntelen agresszív kitartással,
s beszél, kiabál, lázas unszolással.

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény!
Annyiszor zártam ki és be én.
Magam sem hittem: a retesz ellenáll,
s a bűn odakünn bármit kiabál

Bízni kezdek a fénylő reteszben,
A Jézusomtól nyert csodás keresztben!

A szívemben érzett hatalmas űr kiállt
és felfokozza a halkan szőtt imát.
Zsolozsma száll föl az egek Urához.
A bűn odakünn már hiába kiáltoz.
A retesz fénylik, ragyog, tündököl!
De ím, nem is dörömböl már a bűnököl.
Mély csend lett, áhítatos, szent magány.
Ilyen a Menny előcsarnoka talán?

Egyszer csak halk nesz kopogása kél.
Valaki szerényen bebocsátást kér.
A zár, most még inkább tündökölni kezd,
és egy láthatatlan kéz eltolja a reteszt.
Bátor lélekkel az ajtóhoz megyek.
Kitárom! - S mit látok? Hatalmas egek!
Egy fényes sor vonul be csendesen.
Egyiket, másikat fel is ismerem.
Ez itt a béke, ez a nyugalom.
Itt jön a derű és a vigalom,
a hűség, jóság és a szeretet,
a vigasztalás, mely szárít könnyeket.
Szelídség, alázat, kitartás, tűrés,
könyörület s egymást megbecsülés...
Oh, mily sor! S ezt nélkülöztem én?
De ím a sor legeslegvégén
jön maga az Úr, a drága Mester,
egy fénylő, ragyogó szent kereszttel.
S akkor látom, hogy azaz én keresztem,
és az ajtón Őt is csendben beeresztem.

Ekkor betelt a szívem minden kis zuga,
most már bent maradt az Ég és Föld Ura.

A hó fogságában...

                                                         Árvai Márta: Téli táj c. festménye...

Egy ember, aki az alaszkai Chugach hegységben túrázott, remélte, hogy még a rettenetes
hófúvás előtt eljut a táborhelyre. De már túl késő volt. A hófúvás olyan dühvel tört rá, hogy
egy méternyit sem látott előre.

Miközben igyekezett megtalálni a helyes útirányt, a hó és a jég leverte lábáról. Bár tudta,
hogy nagyon közel van a tábor, elveszítette tájékozódó képességét, és nem tudta eldönteni,
merre menjen.

Végül az éj sötétjében – csuromvizesen, átfagyva és teljesen kimerülten – leroskadt egy
hókupacra. Nem bírt továbbmenni. Beletörődött, hogy itt kell meghalnia.

Ahogy ott feküdt a hóban, úgy tűnt, mintha valamit hallott volna – valamiféle halk sírást,
mintha egy kutyakölyök szűkölne. Szólongatni kezdte, és megpróbálta a hang irányába
vonszolni magát. Hát persze, hogy egy kutya volt az, ami szintén eltévedt a hófúvásban.

A kiskutya valahogy elkeveredett az anyjától, és most halálra fagyva nyüszített a hóban. A
férfi gyorsan elkezdte dörzsölni a kis testet, hogy a vérkeringés beinduljon, és így életben
maradhasson. Leheletével is melengette a kutyust, és egész éjszaka azon fáradozott, hogy
életben tartsa.

Másnap falusi járőrök megtalálták a férfit és a kutyát, mindkettőt élve. Kiderült, hogy amíg
az éjszaka folyamán azon fáradozott, hogy életben tartsa a kutyust, önmagát is életben
tartotta.

Bizony, ha másról gondoskodunk, azzal magunkkal is jót teszünk! 

Reményik Sándor: Így emlékszem...

saját fotóm: Vihar után...(H.gy.)

Így emlékszem most-múlt szörnyű napokra:
Ha tudtam volna imádkozni akkor,
Így imádkoztam volna:
Uram, kimondhatatlan rettegéssel
Nézem, hogy indul teremtett világod
Szakadni szerteszéjjel -
Hogy indul válni vérré és üszökké,
Amelyből nincsen feltámadás többé.
Szívszorongva számlálom mindenütt
Közel és távol szeretteimet...
De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?
Így várjam a véget tompán, tunyán -
És szívet vesztve és vesztve fejet?
Segíteni ne tudjak senkinek?
Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
Bátor, tudó pillantást vetni fel
Az égre, amely füstben tűnik el
S a földre, amely alattunk inog?
Így találjanak, szégyenteljesen
Kapkodva, az apokaliptikus
Pillanatok?!
Én Istenem, tartsd fel a végzetet,
Takard be irgalmadnak fátyolával
A nőket s a gyermekeket -
Kegyelmezz a bűnös világnak,
Mindennek, ami itt hamis
És nekem is -
Ám ha mégsem lehet:
Velem tedd meg ezt a csodát:
Érjem fel, bárha ágaskodva is
Lélekkel a roppant tragédiát!
Legyen számomra legalább nyitott könyv
A Jelenések Könyve...
Bármi jön: tudjak vele szembenézni!

1938
Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti 
erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.

A természet Istenről beszél: A leleményes csirke - történet egy szabadulóművészről...

saját fotóm: Száradó kukoricacsövek...(H.Gy.)
Készült a Szennai Skanzenben...

A tojásban fejlődő csirke nagyon gazdaságosan használja ki a tojás űrtartalmát. 

A nyakát behajtva és csőrével a hasa felé fordulva várja világra jöttének idejét.
A harmadik hét végén a csirke már életképes. Ki kell jönnie a héjából, de hogyan?
Nincs hely arra, hogy kinyújtsa a nyakát, és hogy csőrével rákoppintson. Ahogy a
csőre áll, csak a saját hasát tudná megsérteni -- semmi mást. A helyzet igen komoly.
Erre azonban senki sem gondol. A gazdasszony csupán a napokat számlálja, és várja
a csirke kelését, a kotlós viszont csak ül, és semmilyen probléma megoldására nem
alkalmas -- még a kiscsirke sincs tudatában annak, hogy milyen kellemetlen helyzetbe
jutott... De, minden rendben van. A meghatározott időben -- kuc! kuc! -- a tojáshéj
megtörik, és egy erőtlen lény a napvilágra jut. Hogy sikerült ez neki?

Valaki gondoskodott erről (valaki, aki ismerte a helyzet nehézségét). A kelés előtti
napokban a csirke csőrén egy kis sárga dudor formálódik éppen a héj irányában. A
fej természetes előre- hátra mozdulataival a csirke reszeli és töri a tojáshéjat, amíg
az meg nem nyílik.

Később ez a ,,szarv'' a csőrön a csirke számára hátrányos lenne. Akadályozná a fűben
és a kórók közötti csipegetésben. Valaki ezzel is számolt. Ha nem vennéd kezedbe
a csirkét életének első napjaiban, sohasem vennél tudomást erről a jelenségről. Ugyanis
a harmadik napon eltűnik ez a dudor, és a csőr egészen normális alakú lesz.

A Teremtő Elme alapos gondoskodásáról tanúskodik ez az ,,apróság is'', amely a csirkét
a világra segíti.

Zivko Kustic: A természet Istenről beszél...c. könyvéből

Az égből látható Föld...

saját fotóm: Zsippói mezőség...(H.Gy.)

Az „Égből látható Föld” nevű projektnek óriási sikere van. Eddig ismeretlen színeket és
szimmetriákat tett láthatóvá. A kamerák által rögzített képek lenyűgözőek.
„Az égből látható Föld" című könyv jelenleg a legkapósabb kiadvány, Földünk 24 országában
3-millió példányszám fölött, nem kevesebb, mint 5 edícióban, az 1999. évi első megjelenése
után. Most pedig bemutatunk néhány képet belőle:

https://www.youtube.com/watch?v=XkkMzynAiaM


„Így szól az Úr, aki az egeket teremtette: Ő az Isten, aki a Földet megalkotta és
fenn is tartja, nem a zűrzavarnak teremtette, hanem lakóhelyül alkotta azt.”
(Ézsaiás próféta könyve 45. fej. 18. v.)

Tóth Árpád: RÁDIÓ...

A rádió kagylóját felveszem,

Kint már az utca tele van setéttel,
Akár a szívem. Hallga! Muzsika!
Valami messzi jazzt üzen az éter.

Milyen vonító, furcsa hangtömeg!
Züllött és édes, fájdító és kába,
Mintha az alkony minden bánatát
Felitta volna a zene magába:

Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila
És sárga szeszt a részegek a bárban -
Mitől rúgtál be, bolond muzsika,
Míg bolyongtál a fekete határban?

Honnan jössz? Tán egy hamburgi lokál
Sóhajtott el, míg homlokán kigyúlt a
Rossz vérnek kiütései gyanánt
Reklámlámpái vörös koszorúja?

Merre jártál? Hány világrészen át,
El, Indiákig s vissza, s fel, a holdig,
Keresve azt a seholsincs helyet,
Ahol a lét fájó titka megoldik?

Jártál a bányászfalvak olajos
Mellű lakói közt, kik skót dudával
Rázzák össze rossz tüdejükben az
Avas szénport a fák hűs illatával?

Voltál Kongóban, fülledt gumi-táj
Rabjainál s kulik közt, Ázsiában?
Szálltál orosz sztyeppéken és a csonk
Magyar mezőkön, mind búsabbra váltan?

Mi mindent ittál, részeg muzsika,
Hogy mire ideájulsz a fülembe,
A charleston kéjes, fátylas ritmusa
Úgy döng, mintha kivégzés dobja lenne?

Szemem lehúnyom... S szédült vízió
Forog rám, - egy nagy szaxofon buján szól,
S a vad alkonyban táncol a világ,
S minden táncos a sírja felett táncol.

Tóth Árpád (1886-1928) költő, műfordító.