2016. január 30., szombat

E.G.White: Az élet annál sokkal több....



Kacs Gyuszi fotója...



"Az élet sokkal ünnepélyesebb annál, mintsem hogy
aggódva 
a mulandó, földi dolgok taposómalmában,
az örök érvényű áldásokhoz képest atomnyi dolgokkal
bajlódva töltsük el."


Ellen G. White, (1827-1915), amerikai, keresztény írónő
Krisztus példázatai c. könyvéből ídézet
http://adventista.hu/egwhite/honlap/kp/26.htm

Füle Lajos: Nem az vagyok...

saját fotóm: Fehér szirmok...(H.Gy.)

Többnek látszom és jobbnak, mint vagyok,
szégyellem is e hazug látszatot,
de nem tudok ellene mit se tenni...
Nem az vagyok, de az szeretnék lenni.

Füle Lajos (1925-2015), református költő, 
Ybl-díjas mérnök

2016. január 29., péntek

A hídmester - felrázó történet Isten emberek iránti szeretetéről...

saját fotóm: Fahíd...(H.Gy.)



https://www.youtube.com/watch?v=tdAc6t_9-_0

Megkapó történet, felrázó és nagyszerű hasonlattal szemlélteti Isten szeretetét!!!!
A folyó fölött ívelő hidat a forgalom függvényében nyitják és zárják. A hídmester feladata hogy akadálymentes legyen a közlekedés a vasút és a hajózás számára is.

A Hídmester magával viszi kisfiát munkahelyére és ez a tette sorsdöntővé válik. Egy véletlen meghibásodás következtében döntenie kell; halálba küldi a mit sem sejtő vonaton utazó embereket és megmenti gyermekét,
vagy feláldozza gyermekét és megmenti az utazókat.

A történet emlékeztet az Úr döntésére, aki látva a halálba rohanó embereket megmentette fia, Jézus feláldozásával az emberiséget.

(Több országban Most - The Bridge címmel jelent meg ez a 2003-as cseh film.)

ouTube-videó (Honnan veszed a bátorságot?) előnézete

2016. január 28., csütörtök

Lev Tolsztoj: Pánov apó különös napja...



Vargáné Pannika fotója...

Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester. Pánov 
volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov cipésznek
sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem
volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára
nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan
a cipőket.
Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voItak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez. Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.

Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.

"Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.
"Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.
Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet. Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.

A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.
"Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. "Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."

Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.

Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.
"Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bujkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.

,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.

Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.

Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző ár-nyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.

Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: "Pánov bácsi!" Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában. "Pánov bácsi" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!"

Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony. "Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt."

Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: "Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!".

Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.

Lassan megjelentek az első napsugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macskaköves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.
"Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.

Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.

Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utcaseprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia. Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:

"Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.
"Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester. "Úgy látom, csontig átjárt a hideg." Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. "Köszönöm" - mondta. "Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves." Pánov bácsi megkeverte a tűz-helyen levő edényben a kávét. ,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van."

Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam." Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel. Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta. "Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok." Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.
"Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?" "Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.
Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába. Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet. "Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg." Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.

Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség. A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein. Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.
"Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.

Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.

Már-már elhaladt a cipészműhely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította: "Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt. "Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.

Pánov bácsi azonban csak vállat vont. "Semmiség" - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?" "A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott."
Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. "Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét. "Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édesanyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében. "Nicsak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"
"Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.
És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki. "Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon. Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.

"Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony. "Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester. A fiatalasszony bólintott.
"Őt várom" - mondta Pánov bácsi. "Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."
És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele. A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: "Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."
És ezzel ő is folytatta útját.

Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz. Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük. Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.

Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott. De Jézus csak nem érkezett meg.

Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.
Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát. Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon. "Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. "Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!" Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét. Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő emberáradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében. Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött. S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"
"Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"

Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.
"Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."
És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára. Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.

"Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. "Szóval mégis itt volt."
Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.

 Lev Tolsztoj (1828-1910) orosz író, filozófus; az orosz irodalom és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, „legragyogóbb lángelméje”, a realista orosz próza mestere. 

2016. január 23., szombat

József Attila: Én nem tudtam



Árvai Márta festménye...


Én úgy hallgattam mindig, mint mesét,
a bűnről szóló tanítást. Utána nevettem
is – mily ostoba beszéd!

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem. Azt hittem mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dohogva álmait kínálja.
Most már tudom. E rebbenő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül.
S, ha én nem szólnék, kinyögné a szájam
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.


József Attila (1905-1937) huszadik századi posztumusz
Kossuth- és Baumgarten-díjas 
magyar költő, a magyar
költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

2016. január 20., szerda

Hetényi Varga Károly: Ajándékok, amelyek nem kerülnek semmibe...

Nelli préselt rózsaszála...
















Egy jó szót szólni, egy beteget fölvidítani
Óvatosan csukni be az ajtót, apróságoknak örülni
Mindenért hálásnak lenni
, jó tanácsot adni
Egy levél megírásával örömet szerezni
Jogos panaszt nem melegíteni fel újra
Nem tenni szóvá, amit a másik hibázik
A levert hangulatot nem venni komolyan
Nem sértődni meg egy félresikerült szó miatt
Megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra 

Megtalálni az együtt érző szót a megalázottaknak
Találni egy tréfás szót a gyerekeknek

Elismerni az elkövetett helytelenséget
Örülni a holnapi napnak, bizonyos dolgokra aludni egyet 
Mindenre rászánni a kellő időt és gondot, és
Mindenben, de mindenben szeretettel lenni.


Hetényi Varga Károly magyar író, fordító és tanár
1932. október 7. — 2002. január 2.

2016. január 18., hétfő

Nyíladozó virágok....

saját fotóm: Virágzó orgonabokor...(H.Gy.)

Csodálatos természet



https://player.vimeo.com/video/27920977?title=0&%3bbyline=0&%3bportrait=0href=

"Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? 
Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon
növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; 

De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. 
Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek?  (Máté 6: 28-30)

2016. január 14., csütörtök

Reményik Sándor: Szivárvány...

A párában a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örök ifjan és egyformán lebeg.
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy másik lélek átmehessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja,
Az Isten, aki a szívekbe lát.


Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra
kiemelkedő alakja.

2016. január 13., szerda

Maria Nels: Hidd el...

saját fotóm: A jeli Arborétumban...
(H.Gy.)

Az utat veled járóknak szüksége van
jóságodra, megértésedre bizonyosan.
Tiszta, egyenes lelkületedre,
mely hirtelen ítélkezéstől ment,
hűséget tart, igazat mond,
bizonyos nemet, igent;
veled a tisztaság jelenlétére,
szavad súlyára, szelíd erejére,
s arra, amit leginkább nélkülöznek,
hogy úgy járj közöttük, mint ismerője
a Világosságnak, az Öröknek.



Fordította: Túrmezei Erzsébet (1912-2000), 
 evangélikus költő, műfordító, tanár

2016. január 10., vasárnap

Dénes Ferenc: Ami megmarad


saját fotóm: Virág a kövek között...(H.Gy.)

https://www.youtube.com/watch?v=WdA3K92NBWc

És elmúlik minden, mit önző szíveddel
itt lenn megszerettél és megcsodáltál:
régi életed zilált kerete, tüskés bozótja,
csalfa reménye, fájó szerelme, ábrándos álma,
s a féktelen, ifjú tombolások...
tavaszok, nyarak, bánatos őszök;
mind, mind elmúlnak. Sárguló lombok
zizegve hullanak lábaid elé,
megadva maguk...
Elhagy a barát és ellenség is elhagy...
az élet minden édes melege megfagy,
elszáll a nap, röppenek az évek,
elnémul ajkadon az örömének,
virágillattal együtt száll el
a gyermekcipős,gondtalan élet...
Ifjú álmok mézédes nedűje
s a férfikor dele, fénye, ereje,
temérdek terve, - elmúlik mind.
Ruhád kopik, az arcod ráncos lesz,
sima homlokod gondok, félelmek, könnyek,
fájdalmak ekéje szántja...
görnyed a hátad és vézna lesz a tested...
nehézzé válik durva, nagy kereszted,
s ha leroskadtál kereszted alatt,
mentő kezek éretted nem nyúlnak...
S mikor mindezek végképp elmúlnak,
közeleg a leszámolás napja.
Akkor majd úgy látod, semmid sincs:
Mit viszel magaddal?
Ha minden elmúlik, mi marad neked?
Megmarad könnyed, mit másokért sírtál.
Sóhajod, mit zokogva égbe bocsátottál
betegek, bénák kórházágya mellől.
Megmaradnak az égő, hő imák,
simogató, könnytörlő kezed
elfelejtett jótéteményei...
megmaradnak vigaszszavaid, lelkedben
a lángoló, szent hit,
sebkötözésed, önfeláldozásod,
alamizsnát nyújtó forró szívjóságod. -
És lelkedben az igaz szeretet!
Az marad meg amit Krisztusért tettél!
Az marad meg amivé Krisztusban lettél!

2016. január 8., péntek

Nyomok a hóban.....


Havas fák alkotta alagút a Csanyik völgyben

Patricia M. St. John regénye a svájci hegyek között játszódik a századforduló éveiben.
A történet Karácsonyest éjszakáján kezdődik, amint egy kislány a szomszédasszony és
fia kíséretében bandukol haza a falusi templomból, fel a hegyek közé, gondolataiba
mélyedve. Otthon váratlan esemény fogadja: édesanyja haldoklik. Utolsó szavaival
rábízza karácsonyi ajándékát, újszülött kisöccsét. Az édesanyát vesztett család, és
a szomszédok jó viszonya egy tragikus baleset következtében megromlik. A kislány és
a szomszéd 
fiú sok fájdalmas és izgalmas eseményen keresztül, saját bőrén tanulja meg
a Biblia igazságát: Jézus irántunk való szeretetét.


https://www.youtube.com/watch?v=RG04NUAji0M

2016. január 6., szerda

Pilinszky János: Az ünnep lényege...

Árvai Márta festménye...


„A statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára a napi felelősségből az ünnepi 

felelőtlenségbe való menekülést jelenti... A keresztény ünnep a pihenés, a hálaadás, a
megszentelés napja kell hogy legyen. A kikapcsolódás erre kevés..., valójában
bekapcsolódásnak kell lennie. Az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét
kínálja". (Szög és olaj c. művéből idézet.)


Pilinszky János (1921-1981) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője,
Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas.

Az ADVENT üzenete:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Az%20ADVENT%20%C3%BCzenete

2016. január 4., hétfő

Gárdonyi Géza: A szeretet melegsége...



saját fotóm: Virágzó rododendronbokor a Jeli Arborétumban...
(H.Gy.)


"A szeretetnek melege van a természet hidegében,
világossága van az élet sötétségeiben,
és a szeretetnek ajkai vannak,
amik mosolyognak velünk az örömben,
és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban."





Gárdonyi (Ziegler) Géza (1863-1922) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus,
Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló 
magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja.

2016. január 3., vasárnap

Karácsonyi beszélgetés a szeretetről Dr. Reisinger Jánossal...


Poldijoe fotója...


https://www.youtube.com/watch?v=FuSC0ggbvCs


Karácsonyi interjú Dr. Reisinger János irodalomtörténésszel....

Dr. Reisinger János irodalomtörténész (1954-  )
Doktori értekezését Babits Mihály és Horváth János irodalomszemléletéről
(1980), kandidátusi fokozatát A Biblia és az irodalom kapcsolatáról (1994)
írta.
A TIT budapesti szervezete felkérésére a József Attila Szabadegyetem
keretében (1983) a Bibliáról tart előadásokat országszerte.