Csatornalakók nincsenek,
de hozzájuk hasonlók vannak.
Surranva járnak, szennyezők
és a szemük nem tiszta ablak,
és jobb is így, mert odabent
iszapos lé van, gyilkos gőz, és
aztán vannak a többiek,
akikben csupa kergetőzés,
öröm van, bátor lendület,
viselni sorsukat s a terhet.
Ők a fény gyermekei, kik
akkor is szépek, ha levertek,
ha sírnak néha. Könnyeik
gyémántok tűzével ragyognak.
ők a kevés igaziak
és áldottak. De én azoknak
az életét megváltani
szeretném, akik árnyban élnek,
akiket régen megjelölt
bűneiken át az enyészet,
hogy rongycsomókból por legyen,
s megszűnve, kikre sose gondol
többé már senki. Szálljanak
le a kevélyek a toronyból,
hogy megtisztítva őket, a
lábukat is megmossák, aztán
ételt, italt is adjanak,
vendégül maguknál marasztván,
mert megmenteni így lehet
és másképpen hogy is lehetne
ezeket a félszörnyeket,
csak kézenfogva és vezetve,
ahogy a beteget szokás,
ki lábadozik már, de gyönge
s szédülni kezd, mikor kiér
a szabadba, a fényözönbe.
