 |
| Árvai Márta festménye... |
Csakhogy megjöttél, kislányom - bontja le Lídia Esztike hátizsákját. - Hol voltál ilyen sokáig? - Fuvolám volt, anya. Elfelejtetted? Igen, elfelejtette. Mostanában többször fordul elő...Egyedül van a két gyerekkel, mióta Zoltán egy könnyelmű lépésre szánta el magát. A magára hagyottság, a feladatok özöne, a gyermeknevelés gondja súlyos teherként üli meg a lelket. A kislány szeméből sugárzó szeretet magához téríti. Átöleli. Nincs egyedül, tudja, de olyan nehéz...Eszti már a fürdőszobából csivitel: - Ma van a főpróba, tudod! Mindjárt megyek vissza. Ugye eljössz értem? Hatkor lesz vége. Anyjára mosolyog:
- Tudod, hogy utálok a liget mellett mászkálni este. - Persze, kislányom... - mondja Lídia meggyőződés nélkül.
- Ott leszek. Közben agyában ezer gondolat cikázik. Mennyi mindent akart megtenni ma! És Marci? Mi legyen Marcival? Nincs kire rábízni. Fel kell öltöztetni - kész küzdelem - aztán újra ki a hóba, újra vizes lesz a csizma... Egyáltalán megszárad-e reggelig, mire oviba kell indulni? Eszti térül-fordul, bekap egy kókuszos csigát, fogja a kottáit, indul. Taposómalom ez az élet, az örömök csak illúziók! - néz ki lánya után a megfáradt asszony. Csemetéje eltűnő alakját aranyszínűre festi a lemenő nap. Lídia látja a gyönyörű fényeket, és mintha könnyebb léptekkel indulna befele... A napi teendő végtelen folyamából hirtelen szakítja ki az ijedtség:
- Úristen, negyed hét! Hogy lett ennyi az idő. Alig csináltam valamit! Édes kislányom! Micsoda szégyen, otthagyom a gyerekemet! Jaj, Istenem! Lídia felkapja Marcit.
- Gyere kisfiam, mennünk kell Esztikéért! A lego megvár,drágám! A testvérkéd sírni fog a sötétben egyedül. Biztosan fél. Istenem, hogy nem vettem észre, mennyi az idő... Húzd a csizmádat, kicsim! Ügyes vagy! Dugd gyorsan a kezedet a kabátba! Hirtelen rohanó léptek zaja, az ajtó kivágódik. Kimondhatatlan örömmel az arcán Eszti ront Lídia nyakába, csaknem feldönti.
- Anya! Találkoztam a jó Istennel - kiáltja úgy, hogy anyja megrázkódik, és rémülten néz a lányára. Csak nem megháborodott ez a gyerek a félelemtől? De Eszti szemében nem az őrület riasztó fényei égnek. Sugárzó tekintettel, meggyőző boldogsággal mesél:
- Figyelj, anya! Amikor kijöttünk a zeneiskolából, és láttam, hogy mindenkinek a szülei ott vannak, csak értem nem jött senki, tényleg nagyon rossz volt. De vártam, biztos jössz. Aztán, ahogy egyedül maradtam, olyan csönd lett, félni kezdtem, mégis elindultam. Közben figyeltem hátra, hátha másik utcából jöttél... Aztán odaértem a ligetkapuhoz, és te nem voltál sehol...- Sírtál ugye, drága kislányom? - szorította magához Lídia a törékeny kis testet. - Nagyon sajnálom, bocsáss meg, hogy nem néztem előbb az órára!
- Igen anya, de azért is sírtam, mert nem segítek neked eleget, és azért van annyi dolgod, hogy nem tudtad abbahagyni...- Lídia szólni akart, de Eszti kedvesen emelte az ujját.
- Várj, anya! Tudod, mondtam, hogy mennyire félelmetes nekem este a liget... Mindig attól féltem, hogy egyszer csak megmozdul egy bokor... Mégsem mertem hazaindulni, hátha elkerüljük egymást, és nem tudok bejönni. Már fáztam is. Aztán, ahogy figyeltem a fákat, hirtelen megláttam az eget. Milyen sok csillag van ott fönn, és én milyen pici pont vagyok itt lenn. És mennyire egyedül vagyok! Eszti kibújt anyja öleléséből, és nefelejcskék szemével mosolyogva folytatta:
- Mégis, olyan jó volt a csillagokra nézni! Mintha már nem is fáztam volna annyira... És akkor, anya... na ne nézz olyan ijedten! Akkor egyszerre csak éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki mellettem van. Lídia tágra nyílt szemmel nézte lányát, aki sugárzó örömmel bizonygatta:
- Anya, nem láttam senkit, de egyszerűn tudtam, éreztem, hogy mellettem, van. Éreztem, hogy megfogja a kezem, és vezet hazafele. Anya... tényleg, nem bolondultam meg, így volt! És már egy csöppet se féltem, teljesen megnyugodva kacsáztam a hóban. És tudod, van az a kikorhadt fatönk ott a járda mellett, tudod... Persze nem láttam meg, és belecsúszott a jobb lábam. És képzeld, anya! Egy lábra álltam, hogy kirázzam a csizmámból a havat... és anya... tartott engem! Éreztem, hogy tartja a karomat, erősen, hogy el ne essek! Érted, anya? Mosolyogj már, kérlek! Itt vagyok, én vagyok! - cirógatta Esztike Lídia hitetlenkedő és ijedt arcát.
- És egészen hazáig kísért, anya. Érted? Lídia nem tudott szólni, csak ölelte kislányát, és hagyta, hogy Marci csizmásan és kabátosan legozzon a szőnyegen.Csorogtak a könnyek az arcán, le egészen a szívéig, kezdték lazítani a kérgesedni indult szöveteket. Akkor még csak érezte, de nem hallotta azokat a mondatokat, amelyek későbbi életében oly meghatározó erővel szólaltak meg:
"Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? De ha ezek el is feledkeznének, én terólad el nem feledkezem, markaimba metszettelek téged..."
Tehát igaz. Élő valóság, hogy Valaki már időnek előtte elhatározta: eljön erre a világra, hogy felemelje a porból a bukott emberiséget. Eljött, hogy megvigasztalja a sírókat, meghallgassa az elesettek, az árvák, a tiszta szívre, békességre vágyakozók sóhajait. Eljött, hogy szeretetével kimossa a szívekből a közönyt, a magányt, a megfáradást, hogy felragyogtassa a szemeket, és megláttassa a másik nyomorúságát. Eljött, hogy rejtekéből kibontsa a részvétet és a segíteni akarást, örömöt hozni jött a jóakaratú emberekhez, vigasztalást a szenvedélyektől megkötözötteknek, hogy a remény sugarával vonhassa be a lelkeket. Azokét, akik hisznek benne, és ragaszkodnak hozzá. Azokét, akik jobban szeretik a világosságot a sötétségnél. Őértük nem hiába "metszették fel markait" a szegek! Hát igaz, mégis igaz a betlehemi kisgyermek története. Igen, eljött ebbe a világba. Alig akadt hely számára akkor is. A mennyei Atya istálló jászlából hallhatta szeretett Fia sírását. Aztán, felnőve az Emberfia, Jeruzsálem felett sírt. Konok, keményszívű népét siratta. Ma szelíd Lelkével minket kér. Szállást venne nálunk. Vajon talál-e nyitott kaput a szívünkön, mint a kis Eszterén?
"Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem juttok be a mennyek országába."
