Íróasztalán tétován félretolta a rajzokat, feljegyzéseit. Meredten nézte hivatali szobája ajtaját, ahol az előbb perdült ki lobogó szőkeségével Anna - maga mögött hagyva kölnije illatát. Egy éve került a tervezési osztályra, mellé osztották be statisztikusnak, hogy hamarább elkészüljön díjnyertes tervével. Maga sem értette hogyan történt, de beleszeretett a fiatal lányba. Ő, a "mintaférj és családapa", így emlegették még a munkahelyén is....
Eddig...
Tenyerébe temette az arcát, és tíz körömmel mart a homlokába, hogy kitépje magából ezt a kínzó őrületet, az elmúlt hónapok emlékét, amikor úgy omlott-bomlott a lány után, és keringett körülötte, hogy az intézetben is feltűnt. Még igazgatója Tóni bácsi is szóvá tette:
- Ne bomolj már, Béla! Nevetségessé teszed magad, hiszen a lányod lehetne. Gondolj a feleségedre és a most érettségiző Eszterkére!
Gondolt ő gyakran a párjára is, aki megtudhatott vagy megsejthetett valamit, mert fél éve minden ügyeletet elvállal a klinikán, s ha nagy ritkán otthon találja, kandidátusi dolgozatába temetkezik. Becsülte, tisztelte Esztert. Szerelemből vette el vagy húsz éve. Szép és okos lányukért pedig rajongott. Most itt ül, homlokát mardosva, "emberélet útjának felén...", szerelmesen, mint egy kamasz. Vagy betegen? Ez volna a férfiklimax pokolra szállása? A kapuzárási pánik őrülete?
ekkor lépett be az igazgatója. Tóni bácsi, akit mindenki tisztelt és szeretett. Tudták róla, hogy templomos ember, akinek a hite azonban életforma - nem kegyeskedés. Mindenkin ott és úgy segített, ahogy tudott. Leült tehetséges főmérnökével szemben, és sokáig nézte annak elkínzott arcát, felmart homlokát.
- Béla, biztosan hallottál róla, hogy Pécsett is lesz egy tervezőirodánk. Téged ajánlottalak vezetőjének. Tudtommal odavalósi vagy. Sokan ismernek ott. Fent is örülnének, ha elfogadnád. Szép, új lakással jár együtt az állás. Már megérdeklődtem: Eszternek is volna státusza a klinikán, még jobb lehetőségekkel, mint itt. Elfogadnád?
A főmérnök tudta, hogy ez Tóni bácsi újabb mentőakciója - házasságuk érdekében. Elakarta hárítani, de az igazgatója megelőzte:
- Most ne válaszolj! Előbb beszéljétek meg Eszterrel! - ezzel felállt, és szó nélkül kifordult a szobából.
Lassan kiürültek az irodák. Itt-ott már porszívóztak a takarítók... a főmérnök még mindig maga elé bámult bénán, kábán. Ekkor jutott eszébe barátja, Márk a kanadai pap, egykori osztálytársa a gimnáziumban, aki, amikor megtudta, hogy részt vesz egy montreali kongresszuson, meghívta folyóparti kis csónakházába, kenutúrára. Elfogadta a meghívást, és nap, mint nap hosszú túrákat tettek a gyors sodrású, habzó vízen, vízhatlan ruhákban, a kenuba "bekötve". Egy nap Márk előre evezett, s amikor hátrapillantott, észrevette, hogy az kétségbeesetten mutogat a part felé, és éppen kikötni készül. Ő jóval lejjebb alig tudott kivergődni. Barátja futott utána, majd egy helyütt derékig begázolt a folyóba, s az evezőjét nyújtotta felé, ő elkapta. Kenuja oldala is beroppant, mikor Márk partra rántotta. Így tudott végre fövenyre lépni. Barátja felmutatott a fejük feletti sziklafalra. Négy hatalmas betű fehérlett rajta:
P.O.N.R. - Point of no return, azaz
A pont, ahonnan nincs visszatérés. Később a kis faházban szárítkozva, melegedve Márk elmondta, hogy attól a sziklától jó kilométerrel lejjebb veszélyes vízesés van, s ha valaki nem figyel a négy betűre, a víz gyorsuló sodra menthetetlenül le és beszívja áldozatát az örvénybe.
A repülőtéren búcsúzóul egy színes felvételt nyújtott át neki a négybetűs szikláról, átölelte, s annyit mondott:
- Tedd el, szükséged lehet rá. Most kivette a levéltárcájából a képet, amit mindig magánál hordott. Maga elé tartotta, és sokáig nézte. Márkra gondolt, aki három éve ugyanazon a folyón mentés közben lelte a halálát.
- Mégis csak vannak őrzőangyalok - gondolta.
A telefonja után nyúlt. Tárcsázott. Az egyik nővér vette fel a kagylót.
- Beszélhetnék a főorvos asszonnyal? A férje keresi.
- Az osztályon van, de azonnal hívom. Néhány perc múlva Eszter jelentkezett:
- Valóban te vagy, Béla? Valami baj van?
- Nincs, félórája Tóni bácsi vezető állást kínált fel Pécsett. Otthon. Téged is szívesen várnak a klinikán. Lakást, mindent elintézett. Esztike is tovább tanulhat ott. Elfogadjuk?
Az asszonynak elcsuklott a hangja, mikor hosszú hallgatás után megszólalt:
- Hogy mondtad? Elfogadjuk? Mi? Mind a ketten?
- Igen. Mi, mind a hárman, természetesen Esztikével együtt.
Felesége hangja sírós-nevetősre változott.
- Mondd meg Tóni bácsinak, hogy egy angyal. Sietek haza.
A főmérnök előbb a kagylót tette vissza, aztán levéltárcájába a képet. Arra gondolt, hogy nem egy, hanem két angyaluk van. És elindult hazafelé.
