 |
| saját fotóm: Vizre dőlő fa...(H.Gy.) |
„Kérdezted tőlem mit sző a homár odalenn, arany csápjaival.
Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.
Azt kérded kire vár az ascidia, mire vár átlátszó harangjában.
Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.
Azt kérded, kit zár ölelő karjaiba a nagy tömlős alga.
Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.
Kérdezel az agyaros cet veszedelmes agyaráról.
És én válaszomban elmondom, milyen az, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.
Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok tiszta forrásaiban.
Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja, hogy az élet az ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.
A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé.
És fényt borított a medúzára.
Megoldotta csomóit és hagyta, hogy zengő szálait fonja, ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.
Üres háló vagyok csupán, aki előbbre tart a sötétben, vak emberi szemnél, a tapogatózó ujjaknál, amely a háromszöghöz, vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.
Jártam körbe én is mint te, fürkészve a végtelen csillagot.
És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem. Nem volt ott semmi, csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.”
Pablo Neruda (1904-1973), eredetileg: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto Nobel-díjas chilei költő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése