A vallásosság alapkérdése
Az Isten-hívő, vallásgyakorló vagy Isten-kereső emberek számára – amennyiben értelmes Isten-ismeretre törekszenek – alapkérdés az, hogy milyen megbízható forrásból származnak vallási ismereteik. Valójában azonban minden embernek jó oka lenne arra, hogy feltegye a kérdést: létezik-e ténylegesen valamilyen isteni önkinyilatkoztatás?
Kézenfekvő megállapításként fogalmazhatjuk meg, hogy csakis akkor tudhatunk meg valami igazat, bizonyosat Isten létezéséről és gondolatairól, ha Ő keresett kapcsolatot velünk emberekkel, és kinyilatkoztatást adott önmagáról. Ha ugyanis létezik egy világmindenséget és a mi világunkat is teremtő-fenntartó Isten
[1], akkor Ő szükségszerűen sokkal magasabbrendű lény, mint mi, emberek. Ennélfogva mi nem építhetünk kommunikációs hidat Őhozzá, hanem csakis Ő teheti meg ezt. Ő egyszerűsítheti és fordíthatja le a mi nyelvünkre azt, amit velünk közölni kíván.
Fizikai értelemben sem tudunk utat találni hozzá. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre olyan energiakészlet e földön, meg akkora életkorunk sincs, hogy bejárhatnánk a világmindenséget, és tapasztalati meggyőződést szerezhetnénk Isten létezéséről vagy nem létezéséről, illetve kilétéről és szándékairól. Az ateizmus atyjaként ismert Voltaire is kristálytiszta logikával mutatott rá – a lisszaboni földrengés utáni megrendülésében –, hogy csakis Isten saját megszólalása esetén tudhatunk meg Őróla valami bizonyosat, illetve kaphatunk választ úgynevezett végső kérdéseinkre:
„A sorsunk rettegés, minden nézet szerint,
S olyan, mit biztosan hihetnénk, semmi sincs.
És a természetet kár is kérdezni, néma:
Isten kell hogy legyen, ki szól is hozzánk néha.
Saját műve: csak ő magyarázhatja azt,
Tőle vár érveket a bölcs, s a bús vigaszt.
Nélküle kétely és tévelygések hínárja
Húz és a fulladó nem lelhet szalmaszálra.”
[2]
A kinyilatkoztatásra hivatkozó vallások számbavétele és vizsgálata
Összesen három világvallás vallja magát isteni kinyilatkoztatáson alapulónak: a hinduizmus, az iszlám, valamint a kereszténység
[3]. Mind vallja, hogy írott formában is birtokosa az isteni kinyilatkoztatásnak, azaz mindegyiknek van Istentől ihletettnek tekintett szent könyve. E három világvallás kinyilatkoztatástanára szűkül le tehát a kutatási területünk, ha hiteles isteni kinyilatkoztatást keresve nyomozódni kezdünk.
A hitelesség ésszerű kritériumaiként az alábbi feltételeket állíthatjuk fel:
a) Valamilyen racionálisan követhető magyarázatot kell elvárnunk arra vonatkozóan, hogy milyen úton-módon jutott el hozzánk, emberekhez az Istentől származó kinyilatkoztatás, és miképpen foglaltatott bele az adott szent könyvbe vagy könyvekbe, még ha nem is zárjuk ki természetfeletti bölcsesség és erő működését ebben a folyamatban.
b) Ugyancsak joggal várjuk el, hogy a szóban forgó kinyilatkoztatásban emberi gondolatokat meghaladó, felsőbbrendű isteni eszméket fedezhessünk fel.
A hinduizmus szent könyvei
Kezdjük a vizsgálatot a hinduizmus szent könyveivel.
„A vallásos hagyomány szerint a Védák Brahmának, a Teremtőnek a szájából áradtak ki a világ létesülésekor… Minden ortodox indiai bölcseleti irányzat elismeri a Védák örök és tévedhetetlen jellegét.”
[4]
„A Bhagavad-gítá (A Magasztos Szózata) szanszkrit nyelvű vallásbölcseleti költemény… Jelentősége Indiában körülbelül akkora, mint az evangéliumoké Európában.”
[5]
Szembesítsük e szent könyveket az első kritériummal: Mond-e valami közelebbit a hinduizmus arról, hogy miként, milyen úton jutott el hozzánk Brahmá, avagy a Magasztos üzenete, és foglaltatott bele a Védákba, valamint a Bhagavad-gítába? Baktay Ervint, a hinduizmus kiváló ismerőjét idézem:
„A Rigvéda [amely a Védák legősibb része] hosszú időn át leíratlanul szállt nemzedékről nemzedékre. A Rigvéda névtelen költői – a kavik – nem egyszer megemlékeznek arról, hogy énekeikért a királyoktól sok aranyat, lovat, marhát és asszonyt kaptak… A Bráhmanák [a Védák második része], vagyis a »bráhmanoknak szánt« szövegek hosszabb-rövidebb teológiai jellegű magyarázatok, melyek a Védák használatára és értelmezésére vonatkoznak. Híres, régi Véda-bölcsek nézetei, a tekintélyesebb Véda-iskolák tanításai ezek, s valamikor sokkal több Bráhmana lehetett, mint amennyi fennmaradt, mert a szövegek gyakran idéznek ma már ismeretlen Bráhmanákból. Korukat éppúgy nem lehet pontosan megállapítani, mint a Védákét, de valószínű, hogy a legrégibbek (…) kb. Kr. e. 1000 és 500 között keletkeztek. (…) A legrégibb Upanisadok [ezek is a Védák Bráhmana részéhez tartoznak] a Bráhmanák koráig nyúlnak vissza… Ezek a legnagyobb tiszteletben álló klasszikus Upanisadok… Az Upanisad-tanításokban régi nagy bölcsek szerepelnek, a szöveg az ő szájukba adja az oktató igéket…”
[6]
Fórizs László, aki ugyancsak a hinduizmus szakavatott ismerője, így nyilatkozik a Rigvéda keletkezéséről:
„A Rigvéda legnagyobb részének összeállítása a Krisztus előtti második évezred második felében lényegében befejeződött. A legtöbb himnusz tehát sok évszázaddal, sőt akár egy teljes évezreddel az Írás indiai bevezetése (legkorábban a Kr. e. VII. évszázad) előtti időkből származik. Az írás bevezetéséig, sőt valójában egészen a legutóbbi időkig, a himnuszokat a családok, illetve a papi iskolák őrizték és adták tovább hihetetlen hűséggel nemzedékről nemzedékre. Az így fennmaradt himnuszokból születtek meg körülbelül a Krisztus előtti VI. században a Szamhita-szövegek, melyek már korabeli fonetikai szabályok figyelembevételével készültek.”
[7]
A Mahábhárata eposzba tartozó Bhagavad-gíta keletkezéséről a következőket tudhatjuk:
„A Mahábhárata sokkal kevésbé egységes jellegű, mint a másik nagy indiai eposz [a Rámájana]. Olyan nagy volt a tekintélye, hogy a költők egyre-másra beleszőtték a maguk későbbi műveit. A folyvást dagadó rege áradata végül szinte elnyomta az eredeti mesét.”
[8]
„A Bhagavad-gítá a Mahábháratába betoldott epizódok közül a későbbiekhez tartozik. Ez mindenekelőtt abból derül ki, hogy a Bhagavad-gítá az eposz végleges, 18 könyvre történt felosztását követi a maga 18 énekével. Az eposz 18 könyvre való felosztása aránylag késői, mert a XII–XVIII. könyvet láthatólag utólag toldották az eposzhoz. Tehát a Bhagavad-gítá nem keletkezhetett hamarabb, mint amikor már nagyjából kialakult az eposz végleges szerkezete…”
[9]
A fenti tények alapján azt kell mondanunk, hogy a hitelesség első kritériumát illetően a hinduizmus szent iratai nem állják ki a próbát. A vallásos meggyőződésen kívül ugyanis nincs magyarázat arra, hogy Brahmá, avagy Visnu/Krisna kinyilatkoztatásai miként őriztettek meg sértetlenül a hosszú ideig tartó szájhagyományozás során. Az a tény is kétségeket támaszt a feltételezett eredeti kinyilatkoztatás hiteles fennmaradása iránt, hogy sok hozzáírás, beleírás történt a szent iratokba.
Van egy érdekes részlet a Bhagavad-gítában, amely így hangzik: „E legfelsőbb tudomány [Krisna istenség kinyilatkoztatása] a tanítványi láncon keresztül szállt alá… Idővel azonban megszakadt e lánc, ezért tűnik az eredeti tudomány elveszettnek.”
[10] A vaisnavizmus vagy Krisna-hit tehát elismeri, hogy az áthagyományozási láncolatok „időnként sérülést szenvednek, vagyis a tudás valamilyen okból elvész, vagy nem érintetlenül hagyományozódik tovább”.
[11] Azt vallják e vallás hívei, hogy Krisna időnként alászáll, hogy a hibát kijavítsa, vagy pedig lelki tanítók segítségével korrigálja a hiányosságokat vagy torzulásokat. Ez a magyarázat azonban nem tűnik meggyőző biztosítéknak arra vonatkozóan, hogy az isteni kinyilatkozás sértetlenül jut el akár a ma élő emberekhez is.
Az iszlám szent könyve
Folytassuk a vizsgálatot az iszlám szent könyvével, a Koránnal. Itt is radikális az állítás, hogy a Korán Allah ihletett, tévedhetetlen kinyilatkoztatása. Mai muszlim szerző művéből idézünk:
„Prófétánk, Mohamed – Allah dicsőítse és üdvözítse őt – tovább él, mivel tanítása és útmutatása máig élő. Most is kezünkben van a Szent Korán, úgy, ahogyan a Magasztos Allah eredeti formájában kinyilatkoztatta, nincs benne semmilyen változtatás, csere, egyetlen betű, egyetlen magánhangzó sem tűnt el belőle, vagy került bele.”
[12]
Az iszlám azt vallja, hogy Allah egy személyre, Mohamed prófétára bízta a maga kinyilatkozatását. Mohamed kinyilatkoztatásélményéről a következőket lehet tudni a hagyomány alapján:
„Mekka sziklás hegyoldalában, gondolataiban elmerülve úgy érezte, hogy valaki hozzálépett, és így szólt: »Olvass!« Ijedten válaszolta: »Nem tudok.« Arra a megjelent alak földhöz szorította, és háromszor ismételte meg parancsát:
Olvass, Urad nevében, aki alkotta,
Az embert vércsomóból formálta.
Olvass, Urad kiválasztott,
Az, aki a tollal tanított,
Tanította az embert arra, amit nem tudott.
Mohameden irtózatos félelem vett erőt. Gyenge idegzete a sok töprengés alatt összeroppant. Gondolatainak sötét árnyai most rátámadtak, és mázsányi súllyal nehezedtek szívére. Felesége, Khadidsa vigasztalgatta, és ez a vigasz egy ideig megnyugtatta, de a látomás ismétlődött. Önkívületben összeesett, harangzúgást és idegenek lépteit hallotta, félelmében kiverte a hideg veríték. Le kellett takarni köpenyével. És az égi hang ismét megszólalt: »Ó te betakart, kelj fel és hirdesd az Igét. Uradat buzgón dicsérd, ruháidat a szennytől kíméld és a mocskot kerüld! Ne haszon fejében tégy jót. Légy türelmes Uradért, S ha megfújják a trombitát, bizony aznap látsz majd csodát.«”
[13]
Mohamed tanításainak a Koránba foglalása pedig a következőképpen történt:
„Abu Bekr… [Mohamed utóda, a muszlimok vallási és világi vezetője] rövid uralkodásának egyik fontos ténye volt, hogy a Koránt, melynek egyes darabjait nagyon megbízhatatlan alakban és eltérő szöveggel őrizték Mohamednek a belső és külső háborúk alatt mindenfelé elszéledt társai, azáltal mentette meg az elkallódástól, hogy Zeid b. Thábitot, a próféta egyik íródeákját a szétszórt korándarabok összegyűjtésével és megszerkesztésével megbízta. De még ez nem az a szerkezet, melyben a Korán most kezünk között van. Végleges szerkezete csak később, Othmán uralkodása alatt (650) keletkezett, midőn a khalifától kirendelt bizottság a Zeid munkája mellett fennmaradt variánsok felhasználásával a Korán kánoni szövegét megállapította.”
[14]
„A próféta halálakor az inspirációk még nem voltak könyvbe egyesítve. A legtöbbet csak fejből tudták, egyes részei pálmalevelekre és rongyokra voltak durván feljegyezve, azonkívül a szöveg változatoknak volt alávetve. Abu Bekr összegyűjtötte a meglévő anyagot, de csak a harmadik kalifa, Othmán (644–656) rendeztette azt mai végleges alakjába, amelyen a régi arab költészetben jártas cenzorok csiszoló keze itt-ott meglátszik…”
[15]
A fenti tények ahhoz a megállapításhoz vezetnek, hogy az iszlám sem felel meg az első kritériumnak. Egy ember tanúságtételét az Istentől nyert kinyilatkoztatásról nem lehet ellenőrizni, ráadásul Mohamed írástudatlan volt, ő maga lejegyezni sem tudta a kapott kinyilatkoztatást. Emlékezet útján fennmaradt kinyilatkoztatás-közléseit pedig igencsak sok hibalehetőséget megengedő módon rögzítették a Koránban.
Az első kritériummal szembesítve tehát nem maradt benne a rostában a hinduizmus és az iszlám. Nézzük meg azonban őket a második kritérium szempontjából is. A rövidség kedvéért Pascal összegező sorait idézem erre vonatkozóan:
„Temérdek vallást látok… a világ különböző országaiban és minden időkben, de egyikük sem mondhat magáénak olyan erkölcsöt, amely kedvemre való, sem olyan benső bizonyítékokat, amelyek végleg meggyőznének, s ezért egyaránt elutasítom Mohamed vallását és a kínaiakét, a régi rómaiakét és az egyiptomiakét, azon egyszerű oknál fogva, hogy sem az egyik, sem a másik nem rendelkezik az igazság elegendő jegyével, sem bármi olyasmivel, ami szükségszerűen döntő, s ezért az értelem nem állhat az egyik oldalára sem.”
[16]
A keresztények szent könyve
A keresztények szent könyvét, a Bibliát is az előbbi két kritérium mérlegére kell tennünk. Az állítás itt is határozott arra vonatkozóan, hogy a prófétai iratgyűjtemény hiteles isteni kinyilatkoztatást őriz (Ésa 34,16; Mt 4,4; 2Tim 3,16; 2Pt 1,20–21). Rövid tételekbe foglalva összegezzük, mit mond maga a Biblia arról, hogy milyen úton-módon jutott el hozzánk a benne foglalt isteni kinyilatkoztatás. Nem a kereszténység iránti elfogultságból lesz bővebb ezúttal az ismertetés, hanem azért, mert a Biblia kinyilatkoztatástana tényszerűen sokkal részletesebb és precízebb, mint az előző vallásoké.
– Az isteni kinyilatkoztatás közvetítésére csakis „Isten szent emberei”, a próféták
[17] voltak alkalmasak, akiket Isten maga választott ki erre a szolgálatra (2Pt 1,11), és Isten iránti tiszteletük, valamint erkölcsi korrektségük is biztosította azt, hogy semmit sem vettek el, és semmit sem tettek hozzá a maguk eszméiből Isten beszédéhez: „az Írásban egy szó sem támadt saját magyarázatból” (2Pt 1,20).
– Valóságos, konkrét történeti eseményként élték át ezek a próféták azt, hogy Isten megszólította őket, és rájuk bízta üzenetét. Ez kifejezésre jut azáltal, hogy számos bibliai irat szerzője dátumozza a tanúságtételét (lásd pl. Jer 1,1–2; Ezék 1,1; Zak 1,1, vö. 2Kor 12,1–4).
– Isten gondoskodott arról, hogy ezek a közvetítők különleges körülmények között vegyék át a kinyilatkoztatást, ami biztosította azt, hogy az emberi emlékezet és intelligencia könnyen tévedő volta ellenére jól megragadva vegyék át, valamint pontosan rögzítsék emlékezetükben a kapott kinyilatkoztatást. „Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én álomban, látomásban szólok azzal.” (4Móz 12,6)
– Az átvett kinyilatkoztatást azután konkrét isteni utasításra foglalták írásba: „sohasem ember akaratából támadt a prófétai szó”. Isten „szája parancsolta”, hogy írásba, könyvbe foglalják a rájuk bízott kijelentéseket (2Pt 1,21; Ésa 34,16).
– Az átvett kinyilatkoztatás saját szókészletükkel és stílusukban való közléséhez, továbbadásához is természetfeletti segítséget kaptak a próféták: A „Szentlélektől vitettetve, hordozva” (2Pt 1,20)
[18]szóltak, „oly beszédekkel, amelyekre a Szentlélek tanít” (1Kor 2,12–13).
– A próféták maguk foglalták írásba az Istentől átvett kinyilatkoztatást, vagy esetleg saját maguk diktálták le munkatársuknak, Pál például valószínűleg a szembetegsége miatt – saját kezűleg írta viszont levele végére a köszöntést (Kol 1,18), hozzátéve, hogy „ez az ismertető jegye minden levelének” (2Thess 3,17). Jeremiás próféta Báruknak mondta tollba azokat az isteni üzeneteket, amelyeknek a közvetítése rá bízatott (Jer 36,1. 4. 17. 18).
– A bibliai iratok szerzői legnagyobbrészt azonosítható történelmi személyek, számuk is magas. Közülük egyesek több bibliai irat keletkezésénél is közreműködtek, néhány bibliai irat pedig anonim, de még így is több mint harminc kinyilatkoztatásközvetítőt számlálhatunk meg. Ezek a szerzők egybehangzóan tanúskodnak arról is, hogy milyen módon vették át és adták tovább az isteni kinyilatkoztatást.
– A bibliai kijelentés szerint a szent iratok szövege és gyűjteménye felett is Isten őrködött. A Ő „Lelke gyűjtötte össze őket az Úr könyvébe”, hogy „egy híjuk se legyen” (Ésa 34,16). Ugyancsak Ő ad biztosítékot arra vonatkozóan, hogy a szövegben „egy jóta vagy egy pontocska” sem mozdul el a helyéről, míg csak a világ fennáll (Mt 5,17–18).
– Az Írásba foglalt kinyilatkoztatás félreértéstől mentes, pontos megértéséhez is külön segítségről gondoskodik Isten az egyes emberek számára. Tanítókat támaszt, akiket a Szentlélek külön adománya (karizmája) segít a szöveg pontos értésében, és abban, hogy „nyilvánvalóvá” tegyék annak a mondanivalóját mások számára is magyarázatukkal (Kol 4,3–4). Ugyanakkor az egyes hallgatók vagy olvasók tanító nélkül, közvetlenül is segítséget kaphatnak a valódi megértéshez ugyancsak a Szentlélek gondolatvilágukban érvényesülő munkálkodása által (Jn 16,13; 14,21; Jel 2,7 stb.).
A fenti felsorolás csupán egy tömör összegezés, annyit azonban megállapíthatunk ennek alapján is, hogy a Biblia esetében véges-végig követhető az az út, ahogyan Isten gondolatából, üzenetéből emberi nyelven hangzó kinyilatkoztatás lesz. Ezért a Biblia esetében nem zárható ki a kinyilatkoztatás hitelessége az első kritérium alapján.
Ami a második kritériumot illeti, ismét Pascal tömör megállapításai kívánkoznak ide:
„Meg kell vallani, van a keresztény vallásban valami meglepő. »Mert maga beleszületett«, vetik ellen. Egyáltalán nem; emiatt inkább megmakacsolom magam, attól tartva, hogy az elfogultság tévútra vezet; de annak ellenére, hogy beleszülettem, mégiscsak így gondolkodom.”
[19]
„…Különféle, egymással ellentétes vallásokat látok, következésképpen mind hamis, kivéve egyet, amelyik nem az. Mindegyik a maga tekintélyére hivatkozva követeli, hogy higgyenek benne, és fenyegeti a hitetleneket. Ezen az alapon tehát nem hiszek bennük. Mert ezt akárki mondhatja, akárki kijelentheti, hogy ő próféta. Ám azt látom, hogy a keresztény vallásban beteljesedett jövendölések vannak, ezt pedig egyik sem mondhatja el magáról.”
[20]
„Az egyetlen, az emberek józan belátásával és természetével ellentétes tudomány… amely mindenkor fennmaradt az emberek között.”
[21]
„Egyetlen más vallás sem figyelmeztetett rá, hogy ez az önszeretet bűn, sem arra, hogy ebben születtünk, hogy kötelesek vagyunk ellene szegülni, és egyiknek sem volt rá gondja, hogy megadja nekünk a gyógyítás eszközeit.”
[22]
Az alábbiak szerint vehetjük számba – Pascal megfigyeléseit is belefoglalva –, hogy mi mindenben érzékelhető az emberit meghaladó, felsőbbrendű isteni megnyilatkozása a Biblia esetében:
1. Történelmi próféciák, amelyek eseményeket, időpontokat, sőt olykor neveket is előre kijelentenek (nem egyszer évszázadokkal a beteljesedést megelőzően), és hasonlíthatatlan történetfilozófiát tartalmaznak: általunk meg nem látott, nem sejtett összefüggésekre világítanak rá. Nem ismerünk olyan emberi képességet, amivel ezt a jelenséget magyarázni lehetne.
2. Olyan magas gondolatokat fedezhetünk fel a Bibliában – legfőképpen az Isten erkölcsi lényére, törvényére vonatkozó kijelentésekben, és a megváltás témakörében –, amelyek megfelelnek az alábbi, Ésaiás próféta által közölt kijelentésnek: „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim – így szól az Úr. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésa 55,8–9) Olyan meglepő, hatalmas és az emberi természettel ellentétes eszmék ezek, amelyek nem származhattak földi, emberi forrásból.
3. Ezenkívül arról is szólnak a bibliai kijelentések, hogy távolról sem érthetünk meg mindent Isten lényét, gondolatait és munkáit illetően, még a Bibliában foglalt kinyilatkoztatás által sem: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mindörökké.” (5Móz 29,29) Arra mutat rá ez az ige, hogy a kinyilatkoztatott dolgok kutatását egy emberi nemzedék sem tudja bevégezni, mert hatalmas feladat még ezeknek a teljes megértése is. Ezenfelül pedig ott vannak még Isten titkai, amelyekről nem kaptunk kinyilatkoztatást.
„Isten Igéje, akárcsak szerzőjének jelleme, titokzatos dolgokat is foglal magában, amelyeket véges lények sohasem érthetnek meg teljesen… Néhol csak ténymegállapításokat olvasunk, minden magyarázat nélkül… Nem értjük, miért és hogyan… A nehézség kizárólag az ember gondolkodásának a korlátaiban rejlik...”
[23]
„A Biblia titkai, amelyeket érvként használtak fel ellene, éppen isteni ihletettségének a legerősebb bizonyítékai. Ha a Szentírás nem mondana olyat Istenről, amit nem tudunk felfogni, ha nagyságát és fenségét egészen felfoghatná véges elménk, akkor a Biblia nem viselné magán… isteni eredetének a félreérthetetlen bizonyítékait.”
[24]
4. Bámulatos egységet fedezhetünk fel abban, ahogyan a különböző témákról szólnak a bibliai szerzők, annak ellenére, hogy sokszor évszázadok, vagy akár egy évezrednél is több idő választja el őket egymástól. Az egyezés nem formális: eltérők, egyéniek a kifejezésmódok, de a kijelentés lényege mégis pontosan ugyanaz. Annyi a finom összefüggés, a láthatóan nem tudatos oda-vissza utalás, hogy lehetetlen nem érzékelni mögöttük a természetfeletti ihletést, az egyetlen valódi szerzőt, akinek az üzeneteit közvetítik. Emberek, sőt keresztény teológusok is, gyakran vélnek ugyan ellentmondásokat felfedezni a Bibliában, de ezzel csak a felszínességüket és a valódi Biblia-tudományban való járatlanságukat árulják el. A behatóbb vizsgálat ugyanis minden esetben meglepő, tökéletesen megelégítő összhang felismeréséhez vezet.
5. A Biblia felsőbbrendűsége nyelvezetében is megmutatkozik. A bibliai beszéd „felettébb tiszta” beszéd (Zsolt 119,140), amelyben nincs bőbeszédűség, pontatlan megfogalmazás, rideg szenvtelenség, avagy érzelgősség. Mindenekfelett pedig „igen-nem beszéd” (Mt 5,37), azaz olyan beszéd, amely nem ismer kompromisszumot igaz és hamis között.
6. Utoljára, de egyáltalán nem utolsósorban kell szólnunk a Biblia igéinek a cselekvő, teremtő erejéről, amelyek forradalmian meg tudják változtatni emberek gondolkodásmódját, és semmihez nem hasonlítható hatékonysággal tudják formálni a jellemüket. Maga a Biblia így szól Isten beszédének erről az újjáteremtő és igaz emberré nevelő erejéről: „Mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Isten Igéje által, amely él és megmarad örökké.” (1Pt 1,23) „A teljes írás Istentől ihletett, és alkalmas
[25] a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim 3,16–17)
Mindezek ahhoz a logikus következtetéshez vezetnek, hogy szóba lehet állni a Biblia isteni kinyilatkoztatás voltának a kérdésével, illetve az alaposabb vizsgálat mintegy a logika kényszerítő erejével vezet ehhez a következtetéshez.
1. Azért szólunk csakis egy teremtő-fenntartó Isten létezésének és kinyilatkoztatásának a lehetőségéről, mert ezzel az eszmével van csak értelme szóba állni. A sokistenhivő vallások emberszabású istenei nyilvánvaló módon ember alkotta istenek.
2. Vers a lisszaboni földrengésről, avagy annak az elvnek a vizsgálata, hogy minden jól van (részlet, 1756). Petri György fordítása.
3. A Keleten és mostanra már a nyugati világban is igen elterjedt buddhizmus eredetileg nem vallja magát isteni kinyilatkoztatásnak, sőt nem is foglalkozik az Isten-kérdéssel. Buddha tanítása szerint megvilágosodás által találhatja meg az ember a szenvedéstől való szabadulás útját.
4. Baktay Ervin: Szanátana Dharma, 219–220. o.
5. A Bhagavad-gítá 1987-es kiadásához (Európa Könyvkiadó) kapcsolt, Vekerdi József által írt utószóból, 173. o.
6. Baktay Ervin: 223., 228–229., 231–232. o.
7. Fórizs László: Rigvéda. Teremtéshimnuszok, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995.
8. Baktay: i. m., 245. o.
9. Vekerdi József: i. m., 174., 176., 183. o.
10. Bhagavad-gítá, 4. 1–2.
11. Tasi István: Kereszténység és Krisna-hit, Lál Kiadó, 2003, Somogyvámos, 76. o.
12. Abulala Almawdúdi: Az iszlám alapelvei, International Islamic Publishing House, Miskolc, 1995, 42. o.
13. Germanus Gyula: Allah Akbar!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 332. o.
14. Goldziher Ignác: Az iszlám története, Franklin–Révai Kiadó, 1900. Reprint kiadás, 35. o.
15. Germanus Gyula: i. m., 353. o.
16. Blaise Pascal: Gondolatok, 619. töredék, Gondolat Kiadó, 1978.
17. A próféta szó – szorosabb értelemben – kinyilatkoztatás-közvetítőt jelent Isten és emberek között (lásd 4Móz 12,6). Ilyen értelemben mind az ó-, mind az újszövetségi korszakban működtek, illetve működhetnek próféták (lásd pl. Jel 1,3).
18. Pontosított fordítás, a Károlyi-Biblia szövegéhez képest.
19. Blaise Pascal: i. m., 615. töredék.
20. Uo., 693. töredék.
21. Uo., 604. töredék.
22. Uo., 492. töredék.
23. Ellen G. White: Bizonyságtételek, 5. köt. 504–505. o.
24. Ellen G. White: Előtted az élet/Nevelés, 170. o.
25. Pontosított fordítás szerint.
