2017. november 18., szombat

Rónay György: Hat vers a Korinthusiakhoz...

saját fotóm: Kisvirág a kövek között...
(H.Gy.)
Ha életedben, ebben a kegyetlen
hajszában egy-egy ritka pillanat
mélyén meghallod olykor a magad
hangját: azt a bágyadt kis neszt szívedben,
azt az éhen nyöszörgő tehetetlen
csecsemősírást, melyben a szavak
fekélyétől még tiszta, igazabb
éned irgalmat kérő jaja rebben:
miért támadsz rá nyomban? puszta kézzel,
mint egy eszelős gyilkosnak, miért kell
torkon ragadnod és megfojtanod?
Azt hiszed, némább lesz, ha már halott?
   Igaz: nem szól. De szörnyű bűze vádol.
   S megtébolyulsz egy kis hulla szagától.
                               *
Magad maradsz maholnap, oly magad
s úgy hullnak el mellőled a barátok,
hogy az élőknél közelebb találod
magadhoz néha már a holtakat,
kik némán őrzik lenn a holt nyarak
közös reményét, míg te zord magányod
rideg telében meddőn múlni látod
a napokat, havakat. holdakat: -
rabságod őre, lassankint, belátod,
hogy magad helyett az egész világot kell
szeretned s csak úgy leszel szabad,
ha egy helyett milliók rabja vagy;
   s elveszve bennük, önkéntes halálod
   áldozata lesz a föltámadásod.
                              *
Mikor gyermek voltam, a gyermekek
nyelvén beszéltem én. De férfi lettem
s hallgatnék már, ám ott beszél felettem,
ki szólni kíván és aki helyett
nekem kell szólnom, hogy ti értsetek
belőle, bár magam sem értem ebben
a zűrzavarban, ami egyre bennem
s köröttem zúg, és vajjon értetek
hogy szólhatok; nyomorúlt, aki térden
zokogva bár, nem tudok magamért sem?
Ó, zengő érc, ó, pengő cimbalom,
miért kell szavatokat hallanom!
   Bár lennék inkább kő, hogy Őt se halljam,
   s elnémulhatnék végre a viharban.
                             *
Mit tartozik rám a kivül levők
fölött ítélni, amikor hatalmam
még ahhoz sem elég, hogy önmagamban
rendet teremtsek, ha nem ad erőt,
aki magában győzt~ meg előbb
gyöngeségünket, igy tárva föl abban,
ami romlandó, a romolhatatlan ígéretét; -
s vajjon a szenvedők azért szenvednek,
hogy váddal tetézzék,
nem hogy megosszák a más szenvedését?
S gyógyíthatják-e, ápolás helyett
méregként marva tovább a sebet?
   Ne feledd el: ahogy te máshoz itt lenn,
   úgy lesz irgalmas hozzád is az Isten.
                             *
Jogotok van, hogy megvádoljatok,
szolgák, a szolgák szolgáját a porban,
mert ki utolsó köztetek a sorban,
én annál is hátrább való vagyok,
s nem vádolhattok úgy, hogy még nagyobb
vád rám ne férne; mert hiába mondtam
ellent a rossznak, mindenik tagomban
ott hordozom, amivel harcolok
s ellenségemnek önmagam adok
búvóhelyet. De hitvány bűneímben
is számon tartja szívemben az Isten,
hogy tetteimnél többet akarok.
   Ezért, bár a világ salakja voltam,
   hiszek az örök élő Irgalomban.
                             *
Kik a pályára lépnek, mindahányan
futnak ugyan, de végül a babért
az kapja, ki elsőnek célba ért:
úgy, feleim, mi is e nagy futásban,
lelkünket edzve a testi igában,
s mi, hervadók, a hervadatlanért
küzdvén, a célt, mely a hosszúra mért
futam végén vár, hajszoljuk ziláltan.
Ifjúkorom köreit róva bátran
futottam én is - a hervatagért;
s mire megláttam az igazi célt,
tüdőm kifulladt, megroggyant a lábam.
   Segítsetek, irgalmas bajnokok,
   hazaérnem, mielőtt meghalok.



Rónay György (1913-1978), József Attila-díjas költő, író, műfordító, esszéíró,
irodalomkritikus, irodalomtörténész, országgyűlési képviselő. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése