Csoszogihoz, az öreg suszterhez egy gyerek állított be, szalmaszínű haján hátracsapott sapkában. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre. A kabát alatt lógott a nadrág. Szára vége ott harangozott a boka fölött. És a cipő! Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg sem mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – mormogta.
– A mama küldött, tessék megjavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy foltot kell rátenni, és akkor tart még.
– Hol a cipő?
– A lábamon.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot?
– Nem, mindjárt levetem. – Azzal a gyerek úgy állva lerántotta egymás után a cipőt. Csoszogi kivette a kezéből, de adta is vissza.
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek könyörgő hangon megszólalt:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni, ideadta a pénzt is.
– Úgy! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, ott majd megcsinálják!
A gyerek erre még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Aztán megszólalt:
– Te vagy annak a Vanicseknének a fia?
– Én.
– Neked van öcséd is?
– Van. Még egy húgom is.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte a cipőt, forgatta, nyomogatta, miközben csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára különböző elhasznált bőrökből. Végre vagy másfél óra múlva ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van!
A fiú örült a cipőnek:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
– Húsz fillért.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi markában. Csoszogi megnézte. Elővette az asztalfiából pénztárcáját és beleejtette. Majd darabonként olvasva, kiszedett nyolcvan fillért, és belenyomta a gyerek tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyerek számolni kezdett. Végül megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengőből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a gyerekre. Mintha egészen dühbe gurult volna.
– Fogd mindjárt a pénzt! Nem mégy mindjárt!?
A gyerek megriadt, és kihátrált az ajtón. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig mormogott magában, mintha valóban nagyon haragudna.
József Attila (1905-1937) Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik
legkiemelkedőbb alakja.
– Nesze, itt van!
A fiú örült a cipőnek:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
– Húsz fillért.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi markában. Csoszogi megnézte. Elővette az asztalfiából pénztárcáját és beleejtette. Majd darabonként olvasva, kiszedett nyolcvan fillért, és belenyomta a gyerek tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyerek számolni kezdett. Végül megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengőből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a gyerekre. Mintha egészen dühbe gurult volna.
– Fogd mindjárt a pénzt! Nem mégy mindjárt!?
A gyerek megriadt, és kihátrált az ajtón. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig mormogott magában, mintha valóban nagyon haragudna.
József Attila (1905-1937) Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik
legkiemelkedőbb alakja.
