A teáscsésze...(Tanmese a szenvedés értelméről)

https://www.youtube.com/watch?v=yv0aQR9s_JU

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik
kerámia üzletben megláttak egy szép csészét. A férj megkérdezte
az eladót:
- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire
szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig
teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.
Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és
újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
- Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:-
MÉG NEM.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak
forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta
a fejét és azt mondta:- MÉG NEM.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!
Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:- MÉG NEM.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt.
Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- MÉG NEM.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint
először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.
Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben
láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- MÉG NEM VEHETLEK KI.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg
feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! - hitetlenkedtem. Ez
gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.
- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom,
hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró
volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem,
akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha
nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna
sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.
* * *
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében
vagyunk, üvöltve, sikoltozva: "Engedj ki!". Néhányan épp
színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük:
"Mi történik velem?" Minden olyan zavaros. De Ő tudja,
hogy mit tesz. Bízz benne!

(Forrás: Ismeretlen)