Dr. Vankó Zsuzsa: Rendhagyó újévi jókívánság...

 

Árvai Márta festménye...

Évek óta idegenkedem attól, hogy az esztendő végén a szokványos BÚÉK-kal

emlékezzem meg kedves rokonaimról és jó barátaimról. Valahogy egyre hamisabban

cseng a „boldog új évet”, hiszen én, aki az üdvözletet küldöm, és

az is, aki kapja, tudjuk, hogy irreális ez a kívánság komorodó világunkban, korunkban.

Maga a megemlékezés, persze, jólesik – küldeni is, kapni is –, függetlenül a jókívánság

valószínűtlenségétől.

Kerestem olyan irodalmi idézetet, amely költői megfogalmazású „gondolatesszenciaként”

szól arról, hogy mit kívánhat az ember ma – reálisan és bátorítóan – szeretteinek és barátainak 

az újévre. Végül egy bibliai igét találtam ilyennek:

„[Az igaz ember] semmi rossz hírtől nem fél, szíve erős,

az Örökkévalóban2 bizakodó.” (Zsoltár 112,7)

Újévi jókívánságom tehát az, hogy bárcsak mindannyian „erős szívet” szereznénk,

és ennek folytán semmi rossz hír ne félemlítene meg, ne törné le bizakodásunkat,

ne oltaná ki a jóért való szüntelen fáradozásunkat!

Sajnos realitás, hogy rossz hírre, rossz hírekre számíthatunk az új esztendőben.

Az elmúlt, 2017-es évben olyan szalagcímek jelentek meg újságokban, amelyekkel a második világháború, sőt a hidegháború befejezése óta nemigen találkoztunk.

Idézek közülük: „Kitörhet a világháború…? – tovább tart a háborús pszichózis fokozása.”

„A több mint negyed századdal ezelőtt véget ért hidegháború óta nem rendezett a mostaniakhoz hasonló nagyságú hadgyakorlatot a NATO, illetve Oroszország. Elemzők szerint egyre nagyobb a veszélye az incidensek bekövetkeztének.”

Világszerte jellemző a nacionalizmusok feléledése. Az amerikai elnök mondása, miszerint „nemzetközi közösségek nincsenek, csak egymással küzdő nemzetek”, szinte úgy hat, mint az újabb háborúk előszele.
A Nemzetközi Valutaalap októberi éves konferenciáján úgy fogalmaztak egyes szakértők, hogy ha lebomlanak azok a szövetségek, amelyek a második világháború után a nemzetek közötti konfliktusok kialakulásának a megelőzésére létesültek, akkor küszöbön áll a káosz és a háború.

De más oldalról is várhatóak rossz hírek. Megragadta a figyelmemet egy jelentéktelennek látszó, az újságban is csak kis kockányi helyen közölt hír: „Ötmillió dollárt ajánlott fel a magyar származású svéd milliárdos, László Szombatfalvy annak, aki kitalál egy, a mostaninál működőképesebb rendszert a világ kormányainak együttműködésére… Létrehozott egy alapítványt is, melynek vagyona felét felajánlotta, hogy olyan globális problémák megoldásán dolgozzanak, mint a klímaváltozás, a háborúk,a túlnépesedés és az extrém szegénység.” Jól mutatja ez a hír a tehetetlenséget, azt hogy mennyire nehéz kitalálni valami mást ahhoz a nyomvonalhoz képest, amelyen jelenleg az emberi civilizáció halad: a termelés és a fogyasztás felpörgetése, ami ugyanakkor generálja a súlyos társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, feszültségeket.

Nem történt irányváltás a 2008-as gazdasági világválsághoz képest, ezért könnyen kirobbanhat újabb gazdasági válság is. És akkor a klímakatasztrófa3 veszélyét még nem is említettem.

Hogy lehet nem félni ilyen háttéren, sőt tartalmas, boldog, a többi emberre is figyelő, az ő javukra is tevékeny életet élni? Mert az élet csakis így érték. Költőnk, József Attila így fogalmaz egyik szerelmes versében: „Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.” Gyönyörű és igaz ez a hasonlat, kivéve az olyan tragikus körülményeket, amikor az élet annyira keserűvé válik, hogy nem kívánatos többé. Az élet csak megelégedettségben és örömforrással, valamint céllal és a jövőbe mutató reménységgel érték. De hogy lehet – akár a legrosszabb körülmények között is – nem félni, sőt bizakodni?

Az idézett bibliai ige éppen erről szól: Az igaz ember – aki Istennel és önmagával

békességben van – a legfélelmetesebb körülmények között sem fél, mert „szíve erős,

az Örökkévalóban bizakodó”. Hasonlóképpen szól egy másik bibliai ige is: „Mikor

félnem kellene is, én bízom Tebenned.” (Zsolt 56,4)

Különleges kifejezés az „erős szív”. Magyar nyelvünkben főként az érzelmeket értjük szíven, amikor átvitt értelemben használjuk a szót. A Biblia nyelvezetében azonban az ember teljes lelkivilágát, egész személyiségét jelöli az átvitt értelemben vett „szív”. Ebből következően az az ember tekinthető erős szívűnek, aki rendeltetésszerűen használja az értelmét, azaz a tényeknek megfelelően és logikusan gondolkodik, lelkiismerete, erkölcsi ítélőképessége stabil értékrendhez viszonyítottan működik, és érzelmei is ehhez az iránytűhöz igazodnak. Ebből következően szereti azt, ami igaz és jó, ellenszenves és taszító számára az, ami igazságtalan és kártékony. Ezenfelül világos célja és bizonyos reménysége van. Hogy lehet „erős szívűvé” az ember ebben az értelemben? Az idézett bibliai ige szerint erős szívű az, aki „az Örökkévalóban bizakodik”. Ahhoz, azonban, hogy Őbenne – az örökkévaló, mindenható, végéremehetetlenül bölcs és erkölcsileg tökéletes

Istenben – megtalálja az ember a biztos igazodási pontot, meg kell ismernie Őt, mind elméleti, mind tapasztalati szinten. Valójában ez a legfontosabb ismeret, amely minden más tudás megszerzésénél fontosabb.

Mégis, milyen könnyen leköti, eltereli az ember figyelmét olyasmi, ami valójában csak részletkérdés, csak részismeret! Eltelik aztán így az élet, a legfontosabb ismeret

megszerzésére pedig nem kerül sor. Ez a sejtés kerítette hatalmába egyik nagy  költőnket is, egy adott pillanatban, halála évében:

„Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak

vendége voltam.”

(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség, 1935)

De közelebbről, miért nem fél „semmi rossz hírtől” az, aki az Örökkévalóban bízik? E világi életét illetően bízik a hűséges isteni gondviselésben, amely ugyan nem veszi ki a jó és a gonosz küzdelméből, amely földünkön folyvást zajlik, de megőrzi ezek közepette, amint az Írás mondja: „Hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb megpróbáltatni, mint elviselhetitek, és a megpróbáltatással együtt a kimenekedést is megadja.” (1Kor 10,13) Sohasem céltalan, „munka nélküli”, mert mindig tevékeny a mentés és segítés szolgálatában, ami kiapadhatatlan örömforrás számára. A történelem végkatasztrófába fulladásától sem fél, mert bízik az ígéretben, hogy annak legkritikusabb pontján Jézus visszatér, isteni „hatalommal és dicsőséggel”, mint az Írás mondja, s bekövetkezik a végső, teljes isteni szabadítás. De még ennél is tovább terjed látóhatára, arról is tud, ami ezután következik. Így szól erről az Írás: „Új eget és új földet várunk, az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakozik.” (2Pt 3,13)

Bárcsak azonosulni tudnánk B. Pascal gondolataival és vágyakozásával: „Íme, ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt csak homályt látok. A természet nem tár elém semmit, ami ne indítana kételkedésre és nyugtalanságra. Ha nem látnék benne semmi olyat, ami istenségre utal, a tagadás álláspontjára helyezkednék; ha pedig mindenütt egy Teremtő jegyeit fedezném fel, megnyugodnék a hitben. De mivel túl sokat látok a tagadáshoz, és túlságosan keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok… Így… nem tudva mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem ismerem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erővel törekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse…!” (Gondolatok, 229. töredék)

Az ilyen keresőknek szól az ígéret: „Akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.”

(Péld 8,17) „Kerestek engem, és megtaláltok, mivelhogy teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29,13)

                                                                                                 A 2017. esztendő végén,

                                                                                                                 Vankó Zsuzsa
                                                                                                                  www.sola.hu