Minél inkább vizsgálom magam
És növekszik bennem az öntudat,
Annál inkább rejtély lesz előttem,
És nem értem, csodálom magamat.
Mi vagyok én porban csúszó féreg,
Porszem, ha csillaghoz mérem magam
Ha fergeteg zúg, félnem kell tőle
Elvész benne parányi kis szavam.
És mégis nagy vagyok én: hatalmas
Égig érő bennem a gondolat.
Érzek, tudok, fölfogok, csodálom
A végtelenséget, világokat.
És óriás bennem az érzelem,
Vágy indulat és szeretni tudok.
Szépet alkotni, szenvedni, remélni
Gondolkodó, érző ember vagyok.
Ember vagyok, örök ismeretlen,
Parányi és nagy, jó és rossz vagyok
Csodálatos e kettősség életünkben
Megérteni ily rejtélyt nem tudok.
Megérteni egyszer ezt is ott, ahol
Valóság lesz, ami most még csak álom
Az öröklétben, ha célhoz érünk
De addig az embert mindig csodálom.
Hattelek, 1963. VIII. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése