A szél cibálja a fák koronáját,
Sárga levelek peregve hullanak,
A ködös, mindig egyhangú égbolton
Nehéz gomolygó felhők szállanak.
Hajamba kap a szél, azt is cibálja,
A lelkemben is őszi hangulat,
Küzdő akarással gondolok vissza
A tavaszra és szemembe könny szalad.
De könnyű volt akkor boldognak lenni,
Virágok, illatok, fénylő napsugár,
Remény, lelkesülés, örök szép eszmék…
Minden virágos volt, most minden kopár.
Könnyű volt hinni, könnyű volt szeretni,
Minden könnyű volt most minden nehéz
Mint zöld vetésre sötét varjú csapat,
Lelkemre is úgy szállna a csüggedés.
Nehéz bús kérdésekkel küzdők mindig,
„Olyan vagyok-e, minek lenni kell?
Szükségük van-e rám az embereknek”?
-Közben az eső halkan szemetel.
Mi az ember, kicsi, nagy sok vagy semmi
És az életben hol az én helyem?
Ha adok és nem tudják értékelni,
Üres, magányos lesz az életem.
A tavasz régen volt, szép volt, de már nincs
-A sok szép eszme az elv már nem igaz?
Mi akkor igaz volt, az igaz most is,
És a szívemben most is lehet tavasz.
És kell is, hogy legyen! Hogy megszépítse,
Ezt a múló, őszi, rideg életet.
Hogy sok fázós bánatos szívnek adjak
Mosolyommal kis tavaszi meleget.
Hattelek, 1963. XI. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése