Nézem a tájat, a fákat, felhőket,
Az őszi széltől lengetett muhart,
Elmélázó, lassú léptekkel játok,
Fel ne riasszam az alvó ugarat.
Csöndes tücsökdal az altatója,
Az alvó élet örök dallama.
Mintha e dal egy varázsvilágból,
Meseország kertjéből szállana.
Meseországban egy óriás dajka
Altatja most óriás gyermekét.
A föld az a kisgyerek, mely alszik.
S az ősz játssza a dajka szerepét.
Kegyetlen zsarnok az ősz, azt mondják,
Pedig ez egy óriás tévedés,
Bölcs dajka ő, tudja, mit miért tesz,
Mert ahol nincs alvás, nincs is ébredés.
Hattelek, 1963. IX. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése