Mélység lesz a tető a tenger fenekén;
Ama törvényt, mely szűl, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. -
Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,
Meghal az átkozott, meghal a siratott;
Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul ...
És mindez, oh uram! a te akaratod!
Ama törvényt, mely szűl, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. -
Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,
Meghal az átkozott, meghal a siratott;
Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul ...
És mindez, oh uram! a te akaratod!
A te akaratod! s midőn a fájdalom
Tőrével a sziven nagy, mély sebet vere:
Kemény szó támad a békétlen ajkakon
S ég-földet vád alá fog a kín embere!
Hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,
Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,
Hanem e gondolat. az úr tetszése ez ...
Kemény, hideg kőszirt - és nem mehet tovább.
Tőrével a sziven nagy, mély sebet vere:
Kemény szó támad a békétlen ajkakon
S ég-földet vád alá fog a kín embere!
Hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,
Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,
Hanem e gondolat. az úr tetszése ez ...
Kemény, hideg kőszirt - és nem mehet tovább.
Járván a temetőn tanútlan éjjeken,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Míg kérdezem, fanyar-leckén tanít az ész ...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyü érteni,
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Míg kérdezem, fanyar-leckén tanít az ész ...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyü érteni,
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.
Ha feljajdul a húr, midőn ketté szakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:
Embernek ami fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz egy bús öröme ez a szivnek, ha veszt!
Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret ...
S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?
Míg a hivatlan köny szeméből megered
S nyilt árulást tesz a kebel küzdelmirűl?
S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:
Embernek ami fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz egy bús öröme ez a szivnek, ha veszt!
Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret ...
S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?
Míg a hivatlan köny szeméből megered
S nyilt árulást tesz a kebel küzdelmirűl?
Ah! én is érzem e rejtett vihar dühét
S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!
Szavam nem sérti az alvó világ fülét,
A sír süket; mégis van engem aki hall!
Te szám szerint tudod fejünk hajszálait
S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod! ...
Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt ...!?
- Uram, nem érthetem a te akaratod! -
S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!
Szavam nem sérti az alvó világ fülét,
A sír süket; mégis van engem aki hall!
Te szám szerint tudod fejünk hajszálait
S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod! ...
Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt ...!?
- Uram, nem érthetem a te akaratod! -
Mégis, bár útaid titkát feszegetem,
És ajkaim pártos szavaktól zajganak:
Ne gerjedj oh Uram! haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por ... a salak!
És minden hasztalan! e földet megfutám,
Keresve enyhülést fájdalmam közepett;
S oda jutok vissza sok kerengés után:
Nem gyógyithat meg más, mint ki megsebhetett.
És ajkaim pártos szavaktól zajganak:
Ne gerjedj oh Uram! haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por ... a salak!
És minden hasztalan! e földet megfutám,
Keresve enyhülést fájdalmam közepett;
S oda jutok vissza sok kerengés után:
Nem gyógyithat meg más, mint ki megsebhetett.
S míg minden tél után kizöldül a kopár:
Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!
Elmúlik tőlem is e keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.
Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segits, hogy elbirjam viselni, ami ért!
S bár mit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? -
Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!
Elmúlik tőlem is e keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.
Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segits, hogy elbirjam viselni, ami ért!
S bár mit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? -
Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugatva homlokom,
Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott ...!
Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!!
/Egymás után (1850 és 1857) elvesztette két kisfiát./
Tompa Mihály (1817-1868), magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik
legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja.
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugatva homlokom,
Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott ...!
Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!!
/Egymás után (1850 és 1857) elvesztette két kisfiát./
Tompa Mihály (1817-1868), magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik
legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése