2024. május 13., hétfő

Harmati Gyöngyi: Örömre születtünk! - Gondolatok Eleanor H. Porter Az élet játéka c. könyve nyomán...

 



(Gondolatok Eleanor H. Porter Az élet játéka c. könyve nyomán.)  

Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 70. számában www.nyitottszemmel.hu


    Napjaink
kaotikus világában - tehetetlenül szemlélve a természet vésztjósló hanyatlását, mi több az emberi kapcsolatok kihűlését, hallva a híreket háborúkról, járványokról, éhínségekről, földrengésekről és a borzalmas katasztrófákról szárazföldön, tengereken, levegőben egyaránt - jogosan vetődhet fel bennünk a kérdés: minek örültetünk az életben egyáltalán? 
     A felvetett kérdés már száz évvel ezelőtt is aktuális volt. S bár déd- és ükanyáinknak elementárisabb nehézségekkel kellett megküzdeniük nap mint nap, az örömre való képesség elveszítése mégiscsak  korunk embertömegeinek okoz nagyobb gondot.
   Több mint száz éve egy amerikai írónő, 
Eleanor H. Porter (1868-1920) gyerekirodalomba csomagolt  könyvébe rejtette el az öröm kérdésére az egyik lehetséges választ.  Az élet játéka az írónő legsikeresebb alkotása volt, amelynek pozitív hatása ma is érzékelhető, és bátran állíthatjuk, világszerte számos ember életét és gondolkozásmódját átformálta - talán még azt is megkísérelhetjük kijelenteni, hogy jelentős szerepe volt a mai, modern pszichológia formálódásában. Ahogyan az írónő fogalmazott: "Az embereknek bátorításra van szükségük. Az megduplázza természetes ellenálló képességüket...Ahelyett, hogy örökké szemükre vetnénk hibáikat, dicsérnünk kellene erényeiket." 
     Lehetetlen nem észre venni, hogy mostanában egyre nagyobb a baj mindenütt. A félelem észrevétlenül belopakodott a mindennapjainkba. Szorongunk a jövőtől, azt sem tudjuk, hogy  a következő napon mi vár ránk. Nem ismerjük a békét, a csendet, a nyugalmat, és az öröm is ritka látogató csupán. 
      Sokan szkeptikusan fogadják a kisregény főhősének, Pollyannának a történetét. Annyira egyszerű, hogy már nem is életszerű - legyintenek, pedig csak próba kérdése! A kilátástalannak tűnő helyzetekben a pozitív gondolkodásra való képességünk elhalványul, akárcsak a derűre, az ártatlan humorra és játékra való készségünk.  Nem is sejtjük, mennyivel könnyebb lenne ezek segítségével túljutni a kríziseken! Ha újra megtanulnánk játszani, az ártatlan kisgyermek szemével rácsodálkozni az élet apró örömeire, új dimenziót kaphatna minden.  Eleanor H. Porter szavait idézve:
"Milyen is egy gyermek? Olyan, mint aki egyenest az égből jött. Héber szójáték szerint: az eget szopja. Isten képe még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még át nem formálták. Nem tud még semmiről, és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig." 
    A gyermekek még nyíltak, őszinték, nem mérgezi gondolkodásukat az előítélet. Ezért is olvashatjuk a Szentírásban: "Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába." (Máté 18: 3) 



                                              A játék elkezdődik....

      A korán árvaságra jutott tizenegy éves szeplős arcú, copfos és mindig mosolygós, életvidám, cserfes kislányra, Pollyannára édesapja különleges örökséget hagy. Egy játékot, ami arról szól, hogy "mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk".
     Pollyanna édesapja egy távoli vidékén volt lelkész, ahol meglehetősen szegényes körülmények között éltek. A kislány nagyon szeretett volna egy babát, ezért az apja megírta kérését a segélyegyletnek. A várva várt csomagban azonban csupán egy kis méretű gyermekeknek való mankó lapult. Pollyanna szomorúan sápadt arcocskája láttán édesapja kitalálta ezt a bizonyos életjátékot. A kislány eleinte vonakodott, de  aztán megtetszett neki a játék. Az édesapa elmagyarázta, hogy a mostani ajándékban annak lehet örülni, hogy nincs szükség a mankókra. Ép a lába, tud futni, ugrándozni. Kezdetben kicsit nehezebb ment a játék, de aztán szép lassan belejöttek. Az édesapa nem sokkal ezután meghalt. Földi kincseket, bankbetétet, házat, egyebeket nem hagyott kislányára, csupán ezt a kissé furcsa örömjátékot. 

     Kaphat-e ennél értékesebb örökséget, drágább ajándékot egy árván maradt kisleány?  Nem is sejtette, hogy hamarosan milyen nagy szüksége lesz majd erre az elveszíthetetlen, mindig kéznél lévő, ritka kincsekkel felérő atyai "hagyatékra". Töretlenül keresni mindenben a jót és az örülni valót abban a kisvárosban is, ahová kerülni fog, ahol sok ember életét fogja melengető napsugárként körülragyogni. 
    Pollyannát a kötelességtudó, szigorú szabályok szerint élő nagynénje, a Harrington-kastély jómódú úrnője fogadta be.  Megérkezése után egyből száműzte egy kopár, rideg padlásszobába, hogy ne lábatlankodjon körülötte. A kislány a hideg fogadtatás és szegényes szobácska láttán sem esett kétségbe. Itt is megtalálja, hogy minek örüljön. Bár szeretett volna tükröt, képet a falra, szőnyeget a padlóra és  - a kis "telhetetlen" - még egy függönyt is az ablakra. Az első pillanatok keserű csalódásaiból felocsúdva már törte is a fejét, minek is lehet most örülni? Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy "jobb is így". Ha lenne tükör a szobájában, akkor látnia kéne a csúnya szeplőket az arcán, és ha még függöny is lenne az ablakon, akkor az bizony eltakarná előle a csodaszép kilátást a környező vidékre. Lám -  gondolta magában -, ha az ember szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, akkor el is felejti azt, amit tulajdonképpen kívánt.  
     Az örökmozgó, csacsogó, két lábon járó "szeretetcsomag" kislány olyan ritka képességekkel rendelkezik, amelyekkel minden próbát, nehézséget jóra tudott fordítani. Nyílt szívvel, őszinte érdeklődéssel fordult a kisváros magányos, szomorú, testi-lelki betegségekkel küszködő lakóihoz. Addig nem nyugodott, amíg mosolyt nem csalt az arcukra és ki nem mozdítja őket 
komfortzónájukból, s végül, míg meg nem tanította nekik a játékot. A kötetben nyomon követhetjük a városban az útját, amint házról házra járva éppen "a szakadt lelkeket foltozza", és "a megtört szíveket drótozza", hogy Dsida Jenő megrendítő szavaival éljünk (Menni kellene házról házra).

                                  A játék folytatódik

         Pollyanna szívszorító története mára már része a klasszikus gyermekirodalomnak, a nagyobb könyvesboltok polcain megtalálható, és többször is megfilmesítették. A 2003-as változat egészen kiválóra sikerült, élethűen tükrözi a regényből megismert kislány személyiségét. Georgina Terry brit származású kislány színészi tapasztalatok nélkül szinte a semmiből bukkant elő. Mégis hitelesen, szerethetően formálja meg Pollyanna alakját, mintha csak rászabták volna a szerepet.
    A filmet nézve többször is eszembe villant Luther Márton egyik gondolata: "Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a bánat madarai el ne röpüljenek a fejünk felett, de azt igen, hogy a hajunkba fészket rakjanak." Pollyanna története tökéletesen szemlélteti, hogy igenis el lehet, sőt el is kell kergetnünk fejünk fölül a sötét felhőket, a károgó varjakat mind a magunk mind a körülöttünk élő emberek lelki békéjének megőrzése érdekében. A Pollyannát formáló tehetséges Georgina Terry-ből még sem lett színésznő. Felnőve segítő foglalkozást választott, és a Cambridge-i Egyetem elvégzése óta pszichoterapeutaként dolgozik. Ahogyan a filmben úgy a való életben is folytatja a "játékot", továbbadva pácienseinek is a pozitív életszemlélet jótékony hatását.
Így formálja Pollyanna egyszerű kis élet-játéka napjainkban is az emberek életét. Mi is lehetne méltóbb felirat Eleanor H. Porter sírján, mint a következő: Ő az 
"ki írásaival napsütést hozott milliók életébe". 

 

                                                                         Találkozásom Pollyannával

   
        A kis
 Polyanna egyszerűen lelépett a könyv lapjairól, és besétált az életembe. Hamarosan nekem is alkalmam nyílt kipróbálni a "módszerét". Egy téli napon a behavazott utcán kicsúszott a talaj a lábam alól és teljes testtel hanyatt vágódtam. Egy járókelő segített fel. A legnagyobb meglepetésemre csupán a bal könyökömben éreztem fájdalmat, de mivel egyre erősödött, bementem a sürgősségi osztályra, ahol megállapították, hogy eltört. A gipszelés közben eszembe jutott, hogy Pollyanna: ő most ebben a helyzetben vajon milyen örülni valót találna? Nem is volt olyan nehéz meglelnem az öröm forrását, hiszen jobb kezes lévén a bal karom rögzítése volt a kisebb probléma. A szabadon maradt kezem segítségével el tudom látni magamat, és az a néhány hét sem tart örökké - nyugtattam meg magam. Ettől a gondolattól megvídámodott a lelkem. Mosollyal az arcomon  léptem ki a kórház kapuján, és szálltam be egy ott várakozó taxiba, hogy hamar hazaérjek. Útközben még volt rá lehetőségem, hogy a taxisofőr kérdő tekintetére válaszolva elmondhassam: - annak örülök, hogy ilyen szerencsésen végződött ez a kis téli kalandom.   


    Az örömjáték nagyszerűsége végtelen egyszerűségében rejlik. Semmibe sem kerül és bárhol, bármikor játszható! Sőt, minél rosszabb körülmények között találjuk magunkat, annál inkább segíthet! Sose felejtsük el: "Tudat alatt mindnyájunkban 
ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk." 
    Az, hogy a dolgoknak az árnyékos vagy inkább a napfényes oldalát látjuk-e meg az teljesen rajtunk múlik. Az élet telis-tele van aprócska örömforrásokkal, melyek szép lassan összeadódva patakokká, folyókká állnak össze és elvezetnek bennünket egy olyan boldog, örömteli életre, mely nem függ a külső körülmények zavaró hatásától, hanem igaz, valódi, elmúlhatatlan örömöket nyújt. (Lásd még Rajki Miklós: Bíztató című versét.) "Ha nincs öröm(ünk), csak keresni kell: Hiszen még a levél is, amely aláhull a fáról, Mesél a csend vagy a lebegés boldogságáról." (Eleanor H. Porter)


Harmati Gyöngyi

Megjelent a Nyitott Szemmel magazin 70. számában

www.nyitottszemmel.hu



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése