Vankó Zsuzsa: Év végi gondolatok...

Egerváriné Árvai Márta festménye...

„Átbóbiskoltam teljes életem.  

A látványok, mint álmomban forogtak, 

semmit se tettem, csak történt velem, 

……………………………………. 

Dúlt két világvihar, százmillió 

ember pusztult, meghalt apám-anyám, 

álomból serkentőnek mind kevés volt,  

………………………………….. 

(Weöres Sándor: Az élet végén, 1969; részletek)”

Ha év végi megemlékezésként a szabványos „boldog újévet” kívánást küldeném kedves rokonaimnak és barátaimnak, akkor arra az alvásra biztatnék, amiről a költő beszél.

Most azonban mindenképpen ébredni kell, mert felriaszt az éppen most zajló korszakváltás, ha csak nem merülünk el teljesen a mindennapi teszek-veszekben. Arra a több, mint figyelemre méltó változásra utalok, amit mind többen ismernek fel és neveznek helyénvalóan korszakváltásnak. Nem a szembetűnő, rémisztő dolgokra akarok rámutatni – terrorizmusra, jelenleg is dúló háborús borzalmakra, ökológiai válságra – hanem arra, ami mindezeknek a gyökere: az igazat kereső gondolkodás, az igazra törekvő emberek, egyáltalán az igazságban hívő emberek vészes fogyatkozása. Az eredmény: manipulálható, hitethető, vadítható tömegek jelölik ki az irányt, amerre a világ halad.

A lelki restség, a kényelemszeretet a gondolkodásban is, az eltéríthetetlenül igazságos, őszinte gondolkodástól való ódzkodás a legmeghatározóbb és legveszélyesebb emberi hajlandóságok egyike. És mihez kellene az ébredés, a lelki, gondolkodásbeli restség legyőzése? Ahhoz, hogy – ha késve is – fordítsuk figyelmünket a legfőbb kérdésekre, és keressük ezekre a választ szenvedélyesen, mielőtt elfutna „bóbiskolásban” töltött életünk.

Nemigen vitatható, hogy melyek a legfőbb kérdések: „Fogalmam sincsen róla, ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról mi ez a világ, és mi vagyok én magam… Látom a világmindenség rettentő térségeit, amelyek körülölelnek, s én e roppant kiterjedés kis zugához vagyok láncolva, anélkül, hogy tudnám miért helyeztettem inkább ide, mint máshová, s az élnem adott kevéske idő miért az örökkévalóságnak erre a pillanatára lett kijelölve… Csak azt tudom, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek.” (B. Pascal)

A költő belepillantott az ijesztő semmibe, amikor az alábbi, kiáltásszerű mondat szakadt ki belőle: „Szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié vagy emberé, az Élet, az Élet, az Élet.” (Ady Endre: Menekülés az Úrhoz). Idézett verssoraira rímelve fogalmazható meg ez a mondat is: Szörnyűséges, lehetetlen, hogy ne legyen igazság, valódi igazság, megtalálható igazság!

Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy ébredjünk, ébredjünk fel igazán, és legyen a mi hitvallásunk is: „Szívem teljes erővel törekszik megtudni hol van az igazság, hogy követhesse.” (B. Pascal) Ne csak magunkért rázzuk le a lelki, gondolkodásbeli restséget, hanem gyermekeink, unokáink, a nem kívánatos új korszakba születő, abban felnövő nemzedék iránti felelősségből is.

Szeretettel, a növekvő külső sötétségben is belső virradást, reménységet, békességet kívánva:

2016. december 21.

Dr. Vankó Zsuzsa, a Sola Sriptura Teológiai Főiskola rektora 

                                                                                                           www.sola.hu