Henry van Dyke: A Biblia dicsérete...

saját fotóm: Naplemente az Adrián...
(H.Gy.)

A Keleten megszületett, és keleti formába és képvilágba öltöztetett Biblia a világ minden útját ismerős léptekkel járja; és sorra belép, egyik tájról át a másikra, hogy mindenhol megtalálja azokat, akik az övéi. Nyelvek százain tanult meg folyékonyan beszélni az emberi szívekhez. Belép a palotába, hogy az uralkodónak megmondja, hogy ő csak szolgája a Mindenhatónak; és a szegényes kunyhóba, hogy biztosítsa a földművest arról, hogy ő Isten gyermeke. A történeteit csodálkozva és lenyűgözve hallgatják a gyermekek; a bölcsek pedig, mint az élet példázatain elmélkednek azokon. Békesség szavát szólja a veszedelem idején, a sötétség órájában. Isteni szózatait emberek gyülekezeteiben ismételik, és tanácsait a magányosak füleibe súgják. A bölcsek és a büszkék megremegnek figyelmeztetésein, de a sebzett szívűeknek és bűnbánóaknak olyan, mintha az édesanyjuk szólna. E könyv megörvendeztette a pusztaságot és a magányos helyeket; és viseltes lapjait, melyekből felolvastak, a kandallóban égő tűz fénye világította meg. Beleszőtte magát legmélyebb érzéseinkbe, és kiszínezte legkedvesebb álmainkat – úgy, hogy a szeretet és barátság, együttérzés és odaadás, emlékezet és remény, mind-mind magukra öltötték az Ige kincsként őrzött beszédeinek gyönyörű ruháit, tömjén és mirha illatát árasztva. A bölcső felett, és a sírnál állva a Biblia szavai szinte magától jönnek hozzánk. Imáinkat egy olyan erővel töltik meg, amely sokkal nagyobb annál, mint amit ismerünk; és szavainak szépsége még sokáig cseng fülünkben, még jóval az után is, hogy az igehirdetések, melyeket ékesítettek, már régen elfelejtődtek. E könyv szavai fürgén és csendesen térnek vissza hozzánk, mint a messzi útról hazaszárnyaló madarak. Új jelentésekkel lepnek meg bennünket, mint a vízforrások, amelyek a hegy lábánál, egy régen elfelejtett ösvénynél törnek fel újra. Egyre teltebbek és érettebbek lesznek, mint azok a gyöngyök, melyeket a szív közelében hordanak. Egy ember sem szegény, vagy elhagyatott, akinek ez a kincs már a sajátja. S amikor a táj elkezd besötétedni, és a remegő vándor elér az Árnyék Völgyéhez, nem fél belépni: kezébe veszi a Szentírás vesszőjét és botját; azt mondja barátnak és bajtársnak, hogy „Viszontlátásra, újra találkozunk!”, és az Ige támogatása által megvigasztalódva elindul a magányos hegyi átjáró felé – úgy, mint aki a sötétségből átmegy a fénylő világosságba!

Fordította: Elleh Hajnalka

Henry Van Dyke, (1852. november 10. – 1933. április 10.)
amerikai író, költő, politikus. 1899-től 1923-ig a Princeton University angol irodalom professzora volt, 1913-tól 1916-ig Hollandia és Luxemburg nagykövete.