Aniszi Kálmán: MENTS MEG, ISTENEM

Árvai Márta festménye...

Sok kedves emléket őrzött azokból a kora gyerekkori időkből. Hat vagy hét éves lehetett, amikor apja először vitte magával egész napos barangolásokra. Még most, évtizedek múltán is érzi orrában a füstölt szalonnával spékelt nyárson sült pecsenye ínycsiklandozó illatát. Vénséges vén göcsörtös fűzfák mögül kikandikálva be sokszor leste a pisztrángok villódzását a gyorsvizű hegyi patakokban! 

Süvölvény korában már hosszabb, több napos kirándulásokat is terveztek. Idővel valósággal természetévé vált a hegyi túrázás, ismerősökkel, barátokkal. Egyre távolibb helyeket kerestek fel, mind merészebb célokat tűztek maguk elé. Felnőtt korára ő lett a környék legismertebb hegymászója, kezdő és haladó alpinisták amolyan oktatóféléje a városban.

Vince ma reggel a szokottnál korábban indult útnak. Fel akarta mérni állóképességét, tesztelni szerette volna magát, hogy fel legyen készülve bármilyen feladatra. Indulás előtt abban maradtak barátjával, Jenővel, hogy estenden a szokott táborhelyükön találkoznak, s másnap reggel együtt vágnak neki a csúcsnak.

Aztán arra gondolt: mi lenne, ha egyedül vágnék neki? Ha én érnék fel elsőnek a csúcsra? Elvégre a legjobb vagyok mind között.

A gyakorlott alpinista gondolatban napokig tervezte ezt az utat. Lépésről-lépésre haladva minden fontosabb szakaszt végiggondolt. Még azt is kiszámította, melyik művelethez mennyi idő szükségeltetik, ha ekkor s ekkor indul, mikorra fejezi be a vállalkozást.

Vince pirkadatkor indult. Acélos izmai úgy működtek, mint az óramű. Egyáltalán nem tartott attól, hogy ne tudna megküzdeni az előtte magasodó hegyóriással. Mondják ugyan, hogy egyszer valaki megpróbált ugyanarra az oromra felhágni, amelyre most ő készül, de…  Azt is beszélik, hogy – mementóként - tulajdonképpen az illető emlékét őrzi a tető közelében feszülő kőkereszt. Ott, azon a helyen, ameddig feljutott... De hát azóta nagyon sokat fejlődött a hegymászás tudománya…

        Együtt, persze, egyszerűbb lenne – gondolta Vince felfelé kaptatva a hegyoldalon. Lenne kihez szólni, kivel társalogni. Az ember biztonságérzete is nagyobb, ha tudja, hogy ott van valaki mellette. Lenne kire számítani... Meg az idő is jobban telne kettesben…

A lelkiismeret szavai lettek volna ezek a gondolatok, amiért angolosan meglépett társa elől, hogy egyedül vigye el a hőn áhított trófeát? Az sem kizárt, persze, hogy csak úgy eszébe jutottak ezek a dolgok, ki tudja?

  …Azért mégis másképp hangzik – ágaskodott Vincében a dicsvágy -, ha azt mondják rólad: „Ő a legjobb, senki se lenne képes utána csinálni. Egymaga jutott fel oda, amiről mások legfeljebb álmodni merészeltek.”

Tényleg, mit is csinálnék, ha történne velem valami!? – nyílalt belé a baljóslatú kérdés. Most aztán igazán nem számíthatok senkire. Egymagában az ember …      

De hát mi történhetne?... Mikor lettem ilyen nyúlszívű?… Vince elröstellte magát a rátörő kislányos gondolatok miatt. Azért is fel fogok jutni! Egyedül! 

A magános túrázó egyenletes léptekkel kaptatott felfelé a birtokba veendő birodalom meredekein.

Egészen fenn járt már a törpe fenyők birodalmában. A sziklák árnyékos oldalán foltokban világított a hó. Ilyen magasságban jóval hidegebb van, de munkában lévő testének ugyancsak jólesett a magaslati friss levegő.

Mi történt velem az imént? - jutott eszébe megint.  Talán csak nem félek?... – faggatta magát, mert szeretett volna tisztán látni. Nem félelem ez, pajtás – bátorította magát -, inkább csak egy kis drukk. Kiben nincs feszültség, ha farkasszemet néz az ismeretlennel?...

Vince elővette távcsövét. Nagy távol megpillantott egy zergét. Odább, egy sziklafalon még egyet. Sokáig nézte őket. Milyen magabiztosak! – gondolta melegséggel a szívében. Hogy szökellnek egyik kőszálról a másikra a szédítő mélységek fölött! Kiállnak a kőszirtek szélére, onnan kémlelik, nem leselkedik-e rájuk valahonnan valamilyen veszély, egy hiúz vagy másmilyen ragadozó. Szinte irigyelte őket.

Az igazi erőpróba csak most kezdődött. Előtte elementáris erővel szökött magasba a meredek sziklafal, amit le kellett győznie, birtokba venni.

A hegyek birodalmának zavartalan csöndjét csupán a szögek pengése verte fel, amikor a hírnévért, dicsőségért rendkívüli tettekre is kész hegymászó egy-egy újabb „archimédeszi” pontot talált az alig sejlő sziklarepedéseken. Időnként hallani lehetett, ahogy a csat kattan egyet a gyűrűben. A karabiner befűzve. Vince a tapasztalt hegymászó biztonságával lépett egyre feljebb.

Így ment ez órák hosszat. A beavatottaknak minden ilyen fix pont egy-egy kis stáció a végső cél felé, a hozzá nem értő kívülállónak azonban csupa egyhangúság, dögunalom.

Vince kissé oldalra fordult, hogy újabb szöget vegyen elő a derekára övezett táskából. Akkor vette észre, hogy fejmagasságban fehér felhőfoszlányok úsznak el mellette. Puhán, egyenletesen érkeznek és távolodnak, mintha valami láthatatlan futószalag szállítná őket. Az őszi nap langymelege, bágyadt fénye bársonyosan simogatta arcát, kézfejét. 

A gyakorlott alpinista jó tempóban, magabiztosan haladt.

Ma jó napom van, nyugtázta elégedetten. 

A nap lassan csúszott lefelé a nyugati égbolton. Egy jó óra, másfél, és a horizonthoz ér.

Esteledik - állapította meg.

Ilyenkor, őszidőn jóval rövidebbek a nappalok, az éjszakák hamarabb borítják fekete leplüket a tájra.

Vince megtapogatta pihe hálózsákját.

Itt az ideje, hogy megálljak, gondolta. Amott az a beszögellés épp elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen elférjek rajta. Ráadásul szélvédett.

Merő szokásból újra felnézett a hegyoromra. Meglepődött, mikor meglátta, milyen közel jár a csúcshoz. Úgy saccolta, hogy a cél nem lehet több nyolc méternél, legfeljebb tíz.

A kedvező helyzet felvillanyozta.

Azon töprengett, leszálljon-e éjszakai pihenőre vagy folytassa a mászást. Végül úgy döntött, hogy azért a néhány méterért nem érdemes megszakítani a kapaszkodást.

Tovább megyek – határozta el. Bár itt egy kicsit jobbra kell kanyarodnom, de mindössze néhány méterre vagyok a cél alatt. Van még elég időm ahhoz, hogy feljussak.

Ismét hallani lehetett a sziklába fúródó szögek ütemes pengését a kalapácsütések súlya alatt. Feljebb érve, újabb pengő hang muzsikált kedves dalt fülének, ő pedig belefeledkezve, elégedetten dolgozott.

Nagy hirtelen, szinte a semmiből, kavargó hóvihar kerekedett. Nem ritka az ilyesmi ilyen magasságban. Vince szinte tudomást se vett róla. Fiatal szervezete, edzett lénye könnyen dacolt az elemekkel.

És amilyen hirtelen jött, a vihar épp oly váratlanul el is állt.

De a fellegek megülték a hegyet.

Egyre sötétebb lett.

Vince megint felnézett a hegyfokra. A sűrű homályban úgy rémlett, szinte karnyújtásnyira van a csúcstól.

A feszített tempó kifárasztotta ugyan, de még érzett magában annyi erőt, hogy gond nélkül megtegye azt a néhány métert. Ütemesen, módszeresen kapaszkodott feljebb, feljebb.

Időközben teljesen besötétedett. A szétfolyó tinta-sötétben semmit se látott. Nekilendült, hogy feljebb húzza magát, de megfeszített lába lecsúszott a sziklapárkányról.

A vaksin sebtében bevert szög kiszabadult a résből, és Vince zuhanni kezdett.

Úgy érezte, sokáig, nagyon sokáig zuhan, az idő szinte végtelenné tágul...

Mint egy bomlott filmtekercsen, hallatlan sebességgel peregtek agyában az emlékek. És miközben egymást váltogatva, torlódva rohantak szeme előtt a kedves és szomorú emlékképek, hirtelen hatalmasat rántott rajta a kötél.

Alatta tátongó mélység, fölötte határtalan magasság…

Vince a semmiben himbálózott.

Ocsúdva a borzasztó rántás traumájából, lassanként érezni kezdte saját testét.

Élek! - tört fel belőle valamiféle hozsannás öröm. Tényleg élek, vagy csak úgy képzelem? Vajon ez már nem a?… – motyogta, de hirtelen támadt szorongásos képzelmében nem látott semmiféle isteni fényességet, csillagözönös mennyboltozatot. Azt se tudta biztosan, hogy ezt most ő kérdezte-e magától, vagy csak valami furcsa vízió, amit szörnyű helyzetében érzékelt. Azt hiszem, mégiscsak élek, ismételte félájultan.

Kinyitotta a szemét, hogy tájékozódjon. Körbekémlelt, lassan, folyamatosan fordult a kötélen, de a koromsötétben semmit se észlelt.

  Azóta, hogy utoljára látta, az éltető Nap már a Sárgolyó nagyon távoli tájait pásztázza aranyló sugaraival. És a Hold is idegen messzi tájakon kószál a nagy égi korzón.

Az alkonyi fergeteg felhői tovább mélyítették a csillagtalan éjszakát.

Ahogy telt az idő, a kétségbeesés ronda karmai kaparászni kezdték Vince szívét. Csinálni kéne valamit…  - gondolta. Mit tegyek?... Mit tehetek!? – mardosta a kiszolgáltatottság tehetetlensége, a cselekvésképtelenség dühe.

Amennyire erejéből futotta, lendített egyet magán, hátha megvetheti lábát valami szilárd ponton, vagy elkaphatja kezével a sziklafal egy darabkáját. De bárhogy nyújtózott, kalimpált is, nem érzett semmit a közelében.

Kiáltani kéne, jutott eszébe, hátha meghallja valaki. Minden erejét összeszedte, hogy egy hatalmasat kiáltson, de csak nyöszörgés jött ki a száján.

A hátam!... – nyúlt hátra. Nagyon fáj a hátam!…Megüthetem... És a lábam is!...Mi van a lábammal?... Nem érzem a jobb lábam… Elzsibbadt... Tán csak nem bénultam le!?... Úgy lógott a kötélen, mint akinek már annyi!... Mint akire kimondták a halálos ítéletet, csak a végrehajtásra vár…

  Remény és kétségek között vergődve fakadt ki a száján:

- Istenem, segíts!

Valahonnan az űrből (vagy csak neki rémlett úgy?) Vince mély hangot hallott:

- Mit akarsz, hogy tegyek?

 - Ments meg, Istenem.

- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?

-  Persze, hogy hiszem.

- Vágd el a kötelet, amivel meg vagy kötve!

  Vince elborzadt. Megragadta a kötelet mind a két kezével...  Ha elvágom  – gondolta rémülten  -,  az a biztos halál… Harminc… éves… vagyok!...  Uram, könyörülj!... Élni akarok!...Élni szeretnék!...Élni!... Élni!...Él…

Sokáig, nagyon sokáig maradt így. Mozdulatlanul…  Mereven... Mint egy élő szobor…

…Vajon meddig bírom még?… Meddig tudok így maradni?… Reggelig kibírom!?… Hány óra lehet!?... Milyen hideg van!...

Önkéntelenül hálózsákja után nyúlt, ami a hátára volt kötve…

Fáj!… Nagyon fáj a hátam!…

Milyen hideg van!… Milyen fagyos ez a szél!… Fáááázom!…, Nagyon fááááá!…

A mentőcsapat elmesélte, hogyan találtak rá másnap a megfagyott hegymászóra. Ide-oda himbálózva forgott a jeges szélben, mint egy görcsbe rándult tuskó.

Két méterre alatta ott volt a talaj, amit nem láthatott a koromsötétben.

Dr. Aniszi Kámán (1939-....) író, publicista, szerkesztő, ny. egyetemi oktató