Dr.Vankó Zsuzsa: A megkerülhetetlen „Isten-kérdés”

 

Gondolatok egy Ady-vers kapcsán....

 

Nincs már semmi hinnivaló, 

Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak.

---------------------------------------

S mert szörnyüséges, lehetetlen, 

Hogy senkié vagy emberé

                    Az Élet, az Élet, az Élet.

             (Ady Endre: Menekülés az Úrhoz, részlet)

Nem kevés mai ember életérzését fejezik ki a fenti, száz évvel 
ezelőtt írt verssorok. Az első világháború idején született Ady Endre:
Menekülés az Úrhoz című verse. Akkor mutatkozott meg először, hogy 
micsoda önpusztításra képes az emberiség. A vers alábbi sorai utalnak 
erre a háttérre:

 

És most a Pokol muzsikál:
Fülünkben száz és szörnyű akkord.

Olyannyira sötétnek tűnt a horizont a költő számára, hogy ezt mondatta ki vele: 
Nincs már semmi hinnivaló…

Hasonló kiábrándultság és reménytelenség keríthet hatalmába minket is. És nem is csupán 
a régi, szép, humanista eszmények foszlanak szét. A modern ember előbbiekhez képest 
alacsonyabb rendű, de ambiciózus céljai is mindinkább elérhetetlennek tűnnek. Így sorolta 
valaki, hogy mi mindenben rendült meg a mai ember hite, milyen „bálványok” omlanak le 
napjainkban: a jólét, az egészség, a tudomány1. A tudomány tévedhetetlenségébe és 
megoldóképességébe vetett hit megingása külön szót érdemel. Született ugyan sok jelentős 

felfedezés a közelmúltban, de a specializálódott tudományterületeken elért eredményeket 
nem sikerült úgy szintézisbe hozni, hogy az ökológiai válságot megelőzően megszületett volna a felismerés: ipari civilizációnk végzetesen téves irányú. A jelenlegi pandémia is váratlanul 
robbant be, s bár történtek erőfeszítések a legyőzésére, még mindig sok a bizonytalanság 
körülötte.

Súlyos válságok idején mindig előkerül az egyébként nagyrészt háttérbe szoruló „Isten-kérdés”. Vane  „gazdája” egyáltalán a világnak, szóba jöhete  valamiféle deus ex machina, valamilyen „felülről jövő” segítség a kilátástalanságban. Ady Endre költői zsenialitással talált rá azokra a szavakra, amelyekkel a legjobban kifejezhető, hogy milyen érzések, gondolatok 
formálódnak ilyenkor az ember lelkében, aki valamilyen kapaszkodót keres:

„Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak…” 

1   Justin Welby canterburyi érsek, az anglikán egyház feje fogalmazott így az ez év őszén Rómában tartott vallásközi 
találkozón.

Van vagy nincs Isten könnyen megreked az ember a bizonytalanságnak, a döntésnélküliségnek ezen a 
szintjén. Amikor aztán kritikus, kilátástalan helyzetbe kerül, nem találva más menedéket, 
megpróbál a van vagy nincs Istenben hinni. Emberek sokasága éli le úgy az életét, hogy sose 
jut előbbre a van vagy nincsnél az Istenkérdésben. Jól érzékelteti versében a költő, hogy milyen kusza, ködös fogalmak, sejtések és kételyek jellemzik ilyenkor az ember gondolkodását:

 

Pedig valahogyan: van Isten,
Nem nagyon törődik velünk,
De betakar, ha nagyon fázunk

-------------------------------------

Mert ő mégis legjobb Kisértet.

Olykor úgy tűnik, hogy inkább van  olvasható ki a fenti sorokból –, mert mintha 

valamiféle gondviselés hajolna le néha hozzánk. Máskor viszont mintha nem 

törődne velünk. De ezzel együtt is, Ő mégiscsak a legjobb Kísértet. Kísértet –mivel azt sem tudjuk, hogy személyisége, mint az ember, vagy pedig valamiféle testetlen 
szellem, titokzatos erő. De jól van - e ez így? Megnyugodhatunk-e abban, hogy ilyen 
tapogatódzóak és bizonytalanok maradjunk örökre egy olyan végső  alapkérdést illetően, 
mint az  Istenkérdés? Carlo Rovelli olasz elméleti fizikus és filozófus így nyilatkozott egy tavaly vele készült interjú során: „Nekünk a bizonytalanság a normális  létállapotunk. A végső igazság 
megtalálása illúzió. A teljes sötétség és az ésszerűség közötti skálán mozog az életünk…”

 

Reálisan mutatja be, találó szavakkal jellemzi Carlo Rovelli ezt a bizonyos létállapotot, de az 
már kérdéses, hogy ez „normális” lenne. Nem gondolom, hogy helyénvaló volna beletörődni 
abba, hogy „a teljes sötétség és az ésszerűség közötti skálán mozog az életünk”. Ember mivoltunk és létérdekünk sokkal inkább olyan megfontolásokra késztet, mint amit az alábbi nyilatkozat

tartalmaz:

„A végső megoldás, bárminek nevezzük…, az emberi életnek, sőt a világ létének az 
alapkérdése és alapténye. Ettől függ az egyedi ember életútjának indítása és befejezése, de 
a történelem  további menete, az emberi jövő is. Épületet alapozni, tető alá hozni és tovább 
építkezni csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a Szerkesztő 
akaratának a számbavétele a legtermészetesebb. Tisztességes viszony az, amelyben a 
gyermek nem ismeri az apját…?

Egyszer valamennyien ott állunk a halál előtt, és azt vesszük észre, nincs elég vigaszunk. 
Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és 
semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam 

számára…”2

Mert mi az alternatíva, ha az Istenkérdéssel való foglalkozást elhárítjuk magunktól? Ady 
belenézett, belegondolt ebbe az ürességbe, erről tanúskodnak versének következő sorai:

„… szörnyüséges, lehetetlen,

Hogy senkié vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.”
 

Ma igencsak fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen szörnyűséges az, ha emberé az Élet! 
De az is ijesztő, ha senkié. Hiszen akkor teljesen kiszolgáltatottak vagyunk vak erőknek, 
kiszámíthatatlan végzetnek, akkor nemcsak bizonytalan, de értelmetlen is az élet. Blaise 
Pascal is ilyesmit fejezett ki alábbi gondolattöredékével: „E végtelen térségek örök hallgatása 
rettegéssel tölt el.”3

Úgy gondolom, ma végképpen nem engedhetjük meg magunknak, hogy elodázzuk az Isten-kérdés kibogozását a magunk számára. Ma érthetően újra tele vagyunk olyan félelmekkel, 
szorongásokkal, mint amelyekről egy másik költő, Reményik Sándor írt a második 
világháború küszöbén:

 

Uram, kimondhatatlan rettegéssel
Nézem, hogy indul teremtett világod
Szakadni szerteszéjjel –

Hogy indul válni vérré és üszökké,
Amelyből nincsen feltámadás többé.
Szívszorongva számlálom mindenütt

Közel és távol szeretteimet,

-------------------------------------------

2  Illyés Gyula nyilatkozata egy vele készített interjú során. Hegyi Béla: A dialógus sodrában. Magvető Kiadó, Budapest, 
1978, 126–127. o.

3  Gondolatok, 206. töredék.

De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez:
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz?

Így várjam a véget tompán, tunyán –
És szívet vesztve és vesztve fejet?

Segíteni ne tudjak senkinek?
Ne tudjak egy tiszta tekintetet,
Bátor, tudó pillantást vetni fel
Az égre, amely füstben tűnik el
S a földre, amely alattunk inog?

Így találjanak, szégyenteljesen
Kapkodva az apokaliptikus Pillanatok?!

(Így emlékszem című verséből; 1938)

 

De merre induljon el, hol keressen kérdéseire választ az, aki úgy érzi, nem maradhat 
tudatlanságban, tompa bizonytalanságban a végső létkérdéseket illetően?

Egyetlenegy olyan forrás létezik, amelynek esélyt adhatunk, hogy hitelesítse önmagát. 
Ez a Biblia. Ez a könyv aztállítja, hogy bár jelenleg nem láthatjuk Istent, Ő létezik, és élő 
Isten, aki szól, beszél az emberhez. Így olvashatunk erről például az egyik bibliai könyv kezdő soraiban: „Isten sok rendben és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó 
időkben pedig szólt nékünk Fia által.” (Zsid 1,1) A Biblia önvallomása szerint Isten emberekhez 
intézett beszédeinek, kinyilatkoztatásainak írásos dokumentumait foglalja magában.

Példaértékűen fogalmazott valaki, aki egyébként hosszú ideig elutasító állásponton volt 
bárminemű Isten-hitet illetően:

„Elhatároztam, hogy olvasni kezdem a Bibliát. Megpróbálom félretenni mintegy talonba tennia kételyeimet egy időre. Ezek akadályoztatása nélkül próbálom megérteni e könyv eszméit, a benne lévő összefüggéseket. A végén aztán majd meglátjuk.”

Esélyt kell adnunk magunknak – keresés, utánajárás által – a bizonytalanság sötétjéből való 
kilépésre. Esélyt kell adnunk a bibliai iratgyűjteménynek, hogy tartalmának megismerése 
által hitelesnek találjuke, vagy sem azt az állítását, hogy Isten embereknek szóló 
kinyilatkoztatását tartalmazza.

Befejezésül néhány ígéretet idézek a Bibliából, amelyek biztatnak arra, hogy mozduljunk ki a van-vagy-nincs Isten pozícióból:
 

„Ha a bölcsességért kiáltasz, ha az értelemért szavadat felemeled, ha keresed azt, 
mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt, akkor megérted az Úrnak félelmét, és Istennek ismeretére jutsz.” (Péld 2,3–5)

                „Akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” (Péld 8,17)

„Kerestek engem, és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És 
megtaláltok engem –azt mondja az Úr.” (Jer 29,13–14)

 

„Igen biztos a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kel fel szívetekben.” (1Pt 1,19)

 

„Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35)

Dr. Vankó Zsuzsa