vagy bármelyik embertársunkra, és végig gondolkodhatjuk, hogy mennyire is vagyunk tapintatosak,
gyöngédek és figyelmesek irányukba?
Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el -
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket sem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap -
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.
/Áprily Lajos fordítása/
Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko (1932-2017), szovjet-orosz költő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése