Velem van mindig
Olyasvalaki, akinek
Álcája az emlék,
A kifakult fotók,
Recsegő albumok,
Egy kifeszített pillanat,
Ahol gyermekként én vagyok.
Nagyra nőtt testemben
Jól el tud bújni,
De előjön néha
A pitypangot elfújni.
Látszólag épült egy
Biztos-erős vára,
De beleugrana
Minden pocsolyába.
S észrevétlenül,
Ha fáj, szorít, ég,
Felnőtt hangon, megesve,
Sokszor ő beszél.
Ha megfeledkezem
És csak esznek a napok,
Egyre jobban kiált,
Hogy “hahó itt vagyok”.
Elengedném, ha zavar
A gyermeki hangja,
Mert emlékeztet hogy
Esetleg ő nem így akarta.
Félelmei, vágyai,
Enyémek maradtak,
Csak álarcot adott rám
Ahogy az évek haladtak,
Élményei arról,
Hogy milyen a világ,
Elburjánzottak, mint
Egy szívós virág,
És csalódik sokszor,
Abban tán elsőnek,
Hogy nem, nem tudnak
Mindent, azok, kik “felnőttek”.
Összeköti bennem
A múltat-jelent-jövőt,
És sokszor úgy látom
Mint egy kerékkötőt.
Aztán elszégyenkezem,
Hisz ő még egy gyerek,
Aki a fájdalmáról
Éppen nem tehet.
Félelmei átszövő
Szorongássá váltak,
Bizonyítássá, hogy
Kellek a világnak.
Idefigyelj, ott bent,
Jók vagyunk mi ketten,
Megölellek, s ettől
Megnyugszik a lelkem.
Megszabadulni tőled
Nem akarok soha,
Mert benned él egész
Őseinknek sora,
És tovább is adódik
Ezer, s több évekre,
Hogy hogyan gondolok
A gyermek-énemre.
Akkor nősz fel
Ha látod: Ő nem emlék,
Hanem a lényedben egy örökre
Ottfelejtett vendég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése