Vörösmarty Mihály: Az emberek

saját fotóm: Tükröződés...(H.Gy.)

      

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könnyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sóhajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

Hallátok a mesét: 
a népnek Atyái voltanak, 
S amint atyáik vétkezének, 
Ők úgy hullottanak: 
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:Nincsen remény!    
            

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az ínség éjjelén:
Nincsen remény!                 

És hosszú béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sóvár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!                 

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az ínség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!                 

Istentelen frigy van közötted,
Ész és rossz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcú lény!
Nincsen remény!             

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanul,
Nagyobb bűnt forral álnokul.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!


Vörösmarty Mihály (1800-1855) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos 
Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik 
legnagyobb alakja.