Családi krónikánk lapjaira 1985 februárjában szomorú történések borítottak árnyat. Gyermekem 3 éves korához gombolyítjuk most vissza a történet fonalát. Az a hétfő reggel is a napi rutin szerint úgy indult, mint bármelyik család egyszerű hétköznapja. Estére azonban valódi rémálommá változott. Munka után siettem szokás szerint még semmiről sem tudva kisfiamért az óvodába. Öltöztetés közben vettem észre, hogy az egész testét nagy kiterjedésű véraláfutások, sötétlila duzzanatok borítják, a szája belső részét és a fejbőrét sem kímélték. Az első megdöbbenéstől felocsúdva azonnal bevittem a kórházba, ahol megállapították, hogy egy rendkívül súlyos vérképzőszervi betegséggel kell farkasszemet néznünk. Gyermekünk véréből szinte nyomtalanul eltűntek a vérlemezek, a trombóciták, amik azért felelősek, hogy a vér az érpályákon belül maradjon és ne szivárogjon ki az erekből. Egészségügyben végzett tanulmányaim folytán a helyzet komolyságával teljesen tisztában voltam. Az a rettegett kifejezés, hogy leukémia is a lehetséges okok között szerepelt. Sajnálatos módon a gyógyszeres kezelést nem sikerült megkezdeni, mert Balázs nem vette be a tablettákat bármivel is próbálkoztunk. Pár nap elteltével az egyik doktornő félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy mindenképpen rá kell vennem a fiamat a gyógyszerek bevételére, mert különben tragédia fog történni. Óvatosan, mint a hímes tojással kellett bánni a fiammal, sem elesnie, sem sírnia nem volt szabad nehogy az ütéstől ill. az erőlködéstől még nagyobb baj legyen. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben rám tört a kétségbeesés. Hogyan értessem meg ezt egy 3 éves gyermekkel. Erőm már fogytán volt, lábaim is felmondták a szolgálatot, lerogytam fiam ágyára és kitört belőlem a zokogás, amit nem tudtam abbahagyni. Ekkor hihetetlen dolog történt, a csöpp 3 éves fiam vékonyka kis hangján megszólalt:
- Anyukám, azért sírsz mert nem veszem be a gyógyszert és meg fogok halni?
- Igen, azért! - tört ki belőlem két sírásroham között.
- Jól van Anyukám akkor beveszem, szólt és már be is kapta a pirulákat.
Ezt a jelenetet míg élek nem tudom elfelejteni, mindig is tudtam, hogy milyen okos kisfiam van, de ez a fordulat nagyon szíven ütött. Még sokat volt beteg élete folyamán, de a gyógyszereket mindig rendesen beszedte. Kijelenthetem, hogy mintabeteg lett belőle, ezután ha kórházba került mindig dicsérték, hogy milyen hősiesen viseli a betegségeket és a velük járó vizsgálatokat, kezeléseket. Ezt az időszakot az is nehezítette, hogy a kórházban akkoriban egy járvány miatt látogatási tilalmat vezettek be. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyen állapotában ne látogathassam beteg gyermekemet. Késő este amikor már el kellett hagynom a kórházi szobáját szívbe markoló volt hallani a sírását és a kis hangját,
- Anyukám, ne hagyj itt!
Ha egy anya látni akarja a gyermekét akkor meg is találja a módját. Nekem egy különleges helyzet, egy éppen megkezdett építkezés sietett a segítségemre. Micsoda "véletlen" pont a gyermekosztály mellett a az építési területen a kerítés egy kis darabon hiányzott, ott sikeresen át tudtam mászni. Minden nap munkaidő után, így lopakodtam be fiamat a tilalom ellenére is látogatni. Egyik alkalommal egy fehér köpenyes kórházi dolgozó meglátott, de úgy tett mintha nem is vett volna észre. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ismeretlenül is azóta is hálás vagyok, hogy nem zavart el. Fiam állapota a közben eltelt pár napban a már beszedett gyógyszerek és trombócita-transzfúzió ellenére is rosszabbra fordult. Nem maradt más hátra, mint mentővel levinni Pécsre, a gyermek-klinika onko-haematológiai osztályára, kisérőként én is vele utazhattam. Sajnos a klinikán is látogatási tilalom volt érvényben, de a fiam állapota miatt az orvos felajánlotta, hogyha vállalom akkor reggeltől estig ott lehetek vele, segíthetek az ápolásában. Amennyiben ezt nem tudom megoldani a tilalom miatt sajnos nem látogathatom a fiamat. Természetesen vállaltam, de volt egy kis bökkenő ekkor már napok óta lázas voltam, gyógyszereket szedtem. Ezt a tényt azonban elhallgattam és nem hagytam magára a gyermekemet. Minden lelkierőmre szükség volt, hogy ki tudjak tartani és ne lássák rajtam, hogy beteg vagyok. Közben pedig gyötört a lelkiismeretfurdalás, hogy ilyen súlyos beteg gyerekek közé nem hozok-e be még én is valamilyen betegséget. Azt hiszem ez volt életem egyik legkeményebb dilemmája. Soha életemben még ennyi simafejű, haj nélküli gyermeket nem láttam együtt, és remélem nem is fogok. Iszonyatos lelkierő kellett ahhoz, hogy mosolyogva, nyugodtan tudjak rá nézni fiamra és a kis betegtársaira is, és ne a pánikot, a félelmet, megdöbbenést olvassa, olvassák ki a szememből. Emlékszem a klinikán szinte folyamatosan a Bálint Ágnes által írt Kukori és Kotkoda c. mesekönyvből olvastam fel, akkoriban ez volt fiam kedvence. Még most is a fülembe cseng a meséből készült rajzfilm refrénje:
Kukori, Kotkoda,
tojásból lesz a csoda!
És valóban lett is csoda, de erről kicsit később, most visszakanyarodnék pár napot az időben, az első naphoz amikor fiam megbetegedett. Mint említettem 1985-öt írtunk, akkor még nem létezett nemhogy mobiltelefon, de még vezetékes telefon sem állt a rendelkezésemre. Azon törtem a fejemet hogyan fogom a férjemet gyermekünk betegségéről értesíteni, hiszen Ő abban időben egy katonai felsőoktatási intézmény nappali tagozatán tanult Budapesten. Éppen előző nap utazott el és majdcsak hétvégén fog újra hazajönni. Ezen gondolkodtam mikor este a sötétben, szakadó hóesésben a kórház udvarán átvágva próbáltam hazajutni. Az egyik lámpa fénykörében egy behavazott ruhájú alakot pillantottam meg felém közeledni. Nem akartam hinni a szememnek, a férjem állt előttem, azt hittem kísértetet látok. A kezdeti meglepetésből felocsúdva férjem elmesélte, hogy a nap folyamán nagyon furcsa érzés kezdte nyugtalanítani, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy otthon valami nagyon rossz dolog történt. Délután az előadások után beteget jelentett, amit egy felmelegített higanyos lázmérővel támasztott alá. Azt hiszem ez a viselkedés egy gyermekéért aggódó Apának megbocsájtható. Miután hazaérkezett az üres lakásunkba és a szüleitől meg tudta mi történt azonnal besietett a kórházba. Megöleltük egymást, de szólni egyikünk sem tudott, némán álltunk a késő esti hóesésben a kihalt kórházudvarban, mint két szárnyaszegett árva madárka. E kis kitérő után térjünk vissza a pécsi klinikára. Betegségem a beszedett gyógyszerek hatására kezdett rendbejönni, de ez sajnos a fiamról még mindig nem volt elmondható. Állapota továbbra is válságos volt, láttam a viziten az orvosok arcán, magatartásán, ahogyan rám néztek, illetve kerülték a tekintetemet. A remény és a kétségbeesés között ingadozott a lelki állapotom, olyan voltam mint egy nyikorgó mérleghinta a téli fagyos udvarban. Fiam vérképét naponta kétszer ellenőrizték, egyik reggel még szinte semmi vérlemez nem volt a vérében, de délutánra hatalmas áttörés jelentkezett, szinte normális értéket jeleztek az adatok. Pár óra leforgása alatt látványos javulás állt be. Emlékszem az orvos hitetlenkedő, de aztán az örömtől mosolygósra váló arcvonásaira.
- Anyuka, kérem ezt határozottan le kell szögezni, itt bizony csoda történt.
Pont jókor, mert akkoriban, 1985-ben rendelkezésre álló gyógymódok kimerültek, már tényleg csak a csodában lehetett bízni. Én mindig is tudtam, hogy csodák bizony léteznek, hogy az isteni gondviselés működik. Ezekután hazaengedtek bennünket, de hetente vissza kellett járni ellenőrző vizsgálatokra. Pár hónap elteltével az orvos, miután minden ellenőrzés azt mutatta, hogy a betegség nyomtalanul eltűnt, így szólt hozzánk:
- Anyuka, mostantól már nem kell jönniük, minek szurkáljuk feleslegesen ezt a kis csodagyereket!
Hát így történtek a dolgok. Remélem a leírtak hátterén érthető miért is emlékszem vissza hálával a történésekre. Megtanultuk, hogy a reményt sohasem szabad feladni.
Gyermekemet nem csak ez alkalommal kaptam vissza súlyosabbnál súlyosabb betegségekből felépülve.
Kilencéves korában is a nyári szünet kezdetén ugyanilyen hirtelenséggel került kórházba, ezúttal agyhártyagyulladás volt a félelmetes diagnózis neve. Szokták mondani a baj nem jár egyedül, így volt ez nálunk is. Egész kicsi csecsemő korától nagyjából 20 éves koráig hűséges társként követte az asztmás hörghurut is, éjszakai fulladásokkal tarkítva, amit sokszor csak az éjszakai ügyeleten sikerült injekciókkal lecsillapítani. Megpróbáló élethelyzetek sora tovább folytatódott és folytatódik azóta is, de erről egy másik családi történetben szeretnék beszámolni, melynek címe: A láthatatlan kéz (1). Mikszáth Kálmán egyik gondolatával zárom a visszaemlékezést, mely így hangzik:
„Az Isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban,
s mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.”
- Igen, azért! - tört ki belőlem két sírásroham között.
- Jól van Anyukám akkor beveszem, szólt és már be is kapta a pirulákat.
Ezt a jelenetet míg élek nem tudom elfelejteni, mindig is tudtam, hogy milyen okos kisfiam van, de ez a fordulat nagyon szíven ütött. Még sokat volt beteg élete folyamán, de a gyógyszereket mindig rendesen beszedte. Kijelenthetem, hogy mintabeteg lett belőle, ezután ha kórházba került mindig dicsérték, hogy milyen hősiesen viseli a betegségeket és a velük járó vizsgálatokat, kezeléseket. Ezt az időszakot az is nehezítette, hogy a kórházban akkoriban egy járvány miatt látogatási tilalmat vezettek be. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyen állapotában ne látogathassam beteg gyermekemet. Késő este amikor már el kellett hagynom a kórházi szobáját szívbe markoló volt hallani a sírását és a kis hangját,
- Anyukám, ne hagyj itt!
Ha egy anya látni akarja a gyermekét akkor meg is találja a módját. Nekem egy különleges helyzet, egy éppen megkezdett építkezés sietett a segítségemre. Micsoda "véletlen" pont a gyermekosztály mellett a az építési területen a kerítés egy kis darabon hiányzott, ott sikeresen át tudtam mászni. Minden nap munkaidő után, így lopakodtam be fiamat a tilalom ellenére is látogatni. Egyik alkalommal egy fehér köpenyes kórházi dolgozó meglátott, de úgy tett mintha nem is vett volna észre. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ismeretlenül is azóta is hálás vagyok, hogy nem zavart el. Fiam állapota a közben eltelt pár napban a már beszedett gyógyszerek és trombócita-transzfúzió ellenére is rosszabbra fordult. Nem maradt más hátra, mint mentővel levinni Pécsre, a gyermek-klinika onko-haematológiai osztályára, kisérőként én is vele utazhattam. Sajnos a klinikán is látogatási tilalom volt érvényben, de a fiam állapota miatt az orvos felajánlotta, hogyha vállalom akkor reggeltől estig ott lehetek vele, segíthetek az ápolásában. Amennyiben ezt nem tudom megoldani a tilalom miatt sajnos nem látogathatom a fiamat. Természetesen vállaltam, de volt egy kis bökkenő ekkor már napok óta lázas voltam, gyógyszereket szedtem. Ezt a tényt azonban elhallgattam és nem hagytam magára a gyermekemet. Minden lelkierőmre szükség volt, hogy ki tudjak tartani és ne lássák rajtam, hogy beteg vagyok. Közben pedig gyötört a lelkiismeretfurdalás, hogy ilyen súlyos beteg gyerekek közé nem hozok-e be még én is valamilyen betegséget. Azt hiszem ez volt életem egyik legkeményebb dilemmája. Soha életemben még ennyi simafejű, haj nélküli gyermeket nem láttam együtt, és remélem nem is fogok. Iszonyatos lelkierő kellett ahhoz, hogy mosolyogva, nyugodtan tudjak rá nézni fiamra és a kis betegtársaira is, és ne a pánikot, a félelmet, megdöbbenést olvassa, olvassák ki a szememből. Emlékszem a klinikán szinte folyamatosan a Bálint Ágnes által írt Kukori és Kotkoda c. mesekönyvből olvastam fel, akkoriban ez volt fiam kedvence. Még most is a fülembe cseng a meséből készült rajzfilm refrénje:
Kukori, Kotkoda,
tojásból lesz a csoda!
És valóban lett is csoda, de erről kicsit később, most visszakanyarodnék pár napot az időben, az első naphoz amikor fiam megbetegedett. Mint említettem 1985-öt írtunk, akkor még nem létezett nemhogy mobiltelefon, de még vezetékes telefon sem állt a rendelkezésemre. Azon törtem a fejemet hogyan fogom a férjemet gyermekünk betegségéről értesíteni, hiszen Ő abban időben egy katonai felsőoktatási intézmény nappali tagozatán tanult Budapesten. Éppen előző nap utazott el és majdcsak hétvégén fog újra hazajönni. Ezen gondolkodtam mikor este a sötétben, szakadó hóesésben a kórház udvarán átvágva próbáltam hazajutni. Az egyik lámpa fénykörében egy behavazott ruhájú alakot pillantottam meg felém közeledni. Nem akartam hinni a szememnek, a férjem állt előttem, azt hittem kísértetet látok. A kezdeti meglepetésből felocsúdva férjem elmesélte, hogy a nap folyamán nagyon furcsa érzés kezdte nyugtalanítani, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy otthon valami nagyon rossz dolog történt. Délután az előadások után beteget jelentett, amit egy felmelegített higanyos lázmérővel támasztott alá. Azt hiszem ez a viselkedés egy gyermekéért aggódó Apának megbocsájtható. Miután hazaérkezett az üres lakásunkba és a szüleitől meg tudta mi történt azonnal besietett a kórházba. Megöleltük egymást, de szólni egyikünk sem tudott, némán álltunk a késő esti hóesésben a kihalt kórházudvarban, mint két szárnyaszegett árva madárka. E kis kitérő után térjünk vissza a pécsi klinikára. Betegségem a beszedett gyógyszerek hatására kezdett rendbejönni, de ez sajnos a fiamról még mindig nem volt elmondható. Állapota továbbra is válságos volt, láttam a viziten az orvosok arcán, magatartásán, ahogyan rám néztek, illetve kerülték a tekintetemet. A remény és a kétségbeesés között ingadozott a lelki állapotom, olyan voltam mint egy nyikorgó mérleghinta a téli fagyos udvarban. Fiam vérképét naponta kétszer ellenőrizték, egyik reggel még szinte semmi vérlemez nem volt a vérében, de délutánra hatalmas áttörés jelentkezett, szinte normális értéket jeleztek az adatok. Pár óra leforgása alatt látványos javulás állt be. Emlékszem az orvos hitetlenkedő, de aztán az örömtől mosolygósra váló arcvonásaira.
- Anyuka, kérem ezt határozottan le kell szögezni, itt bizony csoda történt.
Pont jókor, mert akkoriban, 1985-ben rendelkezésre álló gyógymódok kimerültek, már tényleg csak a csodában lehetett bízni. Én mindig is tudtam, hogy csodák bizony léteznek, hogy az isteni gondviselés működik. Ezekután hazaengedtek bennünket, de hetente vissza kellett járni ellenőrző vizsgálatokra. Pár hónap elteltével az orvos, miután minden ellenőrzés azt mutatta, hogy a betegség nyomtalanul eltűnt, így szólt hozzánk:
- Anyuka, mostantól már nem kell jönniük, minek szurkáljuk feleslegesen ezt a kis csodagyereket!
Hát így történtek a dolgok. Remélem a leírtak hátterén érthető miért is emlékszem vissza hálával a történésekre. Megtanultuk, hogy a reményt sohasem szabad feladni.
Gyermekemet nem csak ez alkalommal kaptam vissza súlyosabbnál súlyosabb betegségekből felépülve.
Kilencéves korában is a nyári szünet kezdetén ugyanilyen hirtelenséggel került kórházba, ezúttal agyhártyagyulladás volt a félelmetes diagnózis neve. Szokták mondani a baj nem jár egyedül, így volt ez nálunk is. Egész kicsi csecsemő korától nagyjából 20 éves koráig hűséges társként követte az asztmás hörghurut is, éjszakai fulladásokkal tarkítva, amit sokszor csak az éjszakai ügyeleten sikerült injekciókkal lecsillapítani. Megpróbáló élethelyzetek sora tovább folytatódott és folytatódik azóta is, de erről egy másik családi történetben szeretnék beszámolni, melynek címe: A láthatatlan kéz (1). Mikszáth Kálmán egyik gondolatával zárom a visszaemlékezést, mely így hangzik:
„Az Isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban,
s mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.”
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
(1)
Láthatatlan kéz c. családi történet:
https://abekessegszigete.blogspot.com/2022/02/harmati-gyongyi-lathatatlan-kez.html
Hasonló családi történeteket, pillanatképeket az életünkből ezen a linken olvashatsz:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése