Április végéhez közeledve már mindenki nagyon türelmetlenül várta a tavaszt, ami igencsak megvárakoztatott bennünket. Az időjárás egyre hidegebbre fordult, az utcai hőmérő higanyszála is elbújt szégyenében. A lelkemre is ráfagyott a bánat és a féltés fagyos lehelete. A klinika folyosóján a hatalmas üvegablakok előtt ülve bámultam, ahogyan a zord szelek a fák csupasz ágait tépázzák a villamos-megállóban. Az én lelkem is ilyen megtépázott, viharvert állapotban próbálta a lelki-érzelmi viharokat túlélni. Még most is a fülembe cseng a hordágy kerekének egyre halkuló zöreje, melyen egyetlen Fiamat elszállították. A műtőkhöz vezető liftek ásító torka az elmúlt évek során újra és újra elnyelte gyermekemet. Élénken emlékszem Fiam 3 héttel ezelőtti telefonhívására, mely annyira váratlanul ért, mint akit egy profi ökölvívó teljes erejéből gyomorszájon vágott. Megdöbbentő volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy 9 év után újra a régi betegségével kell megküzdenünk, és újabb alkalommal lesz szükség operációra. Ennél az érzésnél csupán az volt rosszabb amikor ezzel a betegséggel előszőr kellett farkasszemet néznünk. A reményvesztés és a bizakodás végletei közt ingadozva próbáltam egy könyv soraira odafigyelni és fegyelmezetten viselkedni, több kevesebb sikerrel. A gondolataim a könyv sorairól újra és újra visszakalandoztak az első műtét idejéhez. Fiam akkoriban töltötte be a 22. életévét, éppen a 3. évet fejezte be az egyetemen, azon a nyáron egy komoly daganatos betegség jelent meg a szervezetében, amit meg is kellett operálni. A műtét után 2 héttel egy belső vérzéssel járó szövődmény lépett fel nála. Egyik ijedtségből a másikba estünk, de talán mondhatom úgyis, hogy egyik rémületből a másikba. A rossz hír hallatán azonnal futottam be a kórházba, hogy minél előbb láthassam gyermekemet. Vajon milyen szavakkal kísérelhetném meg leírni hitelesen a lelkiállapotomat? Meg sem próbálom, nincsenek rá szavak! A kórházi ágyban hófehér ágyneműben holtsápadtan, mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt egyetlen fiam, miközben a transzfúzió vérvörös cseppjei próbálták az életet visszalehelni beléje. Egy üres széket közel húztam az ágyához és megsimogattam Balázs jéghideg kezét. Ő lassan, nagyon lassan kinyította szemeit és bátorítóan rám mosolygott. Ma sem tudom elfelejteni ezt a jelenetet. Mindezek ellenére megmagyarázhatatlan módon végtelen béke és nyugalom töltötte be szép lassan a kórtermet és az én lelkemet is átjárta. Éreztem, tudtam, sőt máig is biztos vagyok benne, hogy nem voltunk egyedül. Valóságosan, szinte kézzel tapinthatóan éreztem, hogy gyermekem ágyát őrzőangyalok veszik körbe láthatatlanul. Ez a jelenlét annyira nyilvánvaló volt számomra, hogy önkéntelenül is kinyílott a szám és hangosan elrebegtem:
- KÖSZÖNÖM!!!
Az elmúlt években a daganat többször is kiújult, így most amikor e sorokat papírra vetem, éppen a 9. alkalommal várok arra, hogy a gyermekemet a műtőből visszahozzák. Ha visszagondolok az eltelt időszakra akkor szívem mégis megtelik hálával, hogy első alkalommal a nyári szünetben operálták, így nem kellett halasztania egyetemi tanulmányait. A többszöri műtétnek "köszönhetően" már nem félünk az ismeretlentől, tudjuk mi fog történni és hogyan lehet a műtét utáni napokat, heteket és az esetleges kemoterápiás kezeléseket minél könnyebben átvészelni.
A mostani operációjához visszatérve, az előzményekre visszaemlékezve, azokból erőt merítve a várakozás hosszúra nyúlt ideje alatt emberi módon nem megmagyarázható békesség költözött a lelkembe. Éreztem ahogyan mázsás súlyok gördülnek le rólam. Egy láthatatlan kéz valóságosan is leemelte rólam a féltés, az aggódás hatalmas terheit. Ami eddig elviselhetetlen teherként nyomasztott, most olyan könnyű lett, mint egy szalmaszál, ahogyan Luther Márton is megfogalmazta.
"Isten erejével a mázsás teher könnyű, mint a szalmaszál nélküle mázsás súly a szalmaszál is."
Már egy csepp kételkedés nélkül, átadva magamat bizakodó lelkületnek vártam az operáció kimenetelét, bármi is legyen az. Végre meghallottam a Fiamat visszahozó hordágy kerekének halk zörejét felém közeledni. Az altatástól még kissé kába fiam résnyire nyíló szeme alól felém pislantott és kezének egy finom kis rebbenő mozdulatával enyhe félmosollyal a szája szegletében nyugtázta, hogy ugyanott vártam rá, mint ahol elköszöntünk egymástól.Harmati Gyöngyi
S.D.G.
Hasonló családi történeteket, pillanatképeket az életünkből ezen a linken olvashatsz:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése