Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor…
Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
S Feléd tárom ki két karom…
S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
S már lázas felhőid közt sincs lakásod
S hiába várom onnan késő jeladásod?…
Ki teremtettél s megátkoztál,
Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
Néma lettem én s a szívem nem talál.
De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
…Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
S feledjem el, hogy nem találtalak…
Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!
Füst Milán 1888 1967, Fürst Kossuth- és háromszoros Baumgarten-díjas magyar író, költő, drámaíró, esztéta, a magyar szabadvers megteremtője. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése