Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt...

Árvai Márta festménye...

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

Túrmezei Erzsébet (1912-2000),  evangélikus költő, műfordító, tanár

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Tékozló fiú hazatér...
(Egerváriné Árvai Márta festménye)

Minden ütésed, átkod 
Hiába ellenem.
Szörnyű a fegyverem: 
Megbocsátok.  
 
 Illyés Gyula (1902-1983) háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, 
drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Digitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.    

A fodrász és a bölcs.....

saját fotóm: Nyitott kapu...(H.Gy.)

"Egyszer egy bölcs ember elment a fodrászhoz, mert már nagyon hosszú volt a haja,
és a nyár közeledtével kezdte zavarni. Hajvágás közben sokat beszélgettek a világ
dolgairól, és amikor Isten is szóba került a fodrász ezt mondta:

„Én nem hiszek Istenben. Hinnék, ha létezne. De Isten nem létezik!”

„Miért mondod ezt?” – kérdezte a vendég.

„Nos, elég annyit tenned, hogy kimész az utcára vagy bekapcsolod a híradót, és egyből
rájössz, hogy Isten nem létezik. Szerinted, ha Isten létezne, lenne ennyi beteg ember?
Történne ennyi szörnyűség a világban? Lenne ennyi elhagyatott gyerek? Ha Isten létezne, nem lenne ennyi fájdalom és szenvedés. Nem tudom elképzelni, hogy az a szerető Isten,
akiről szoktak beszélni, megengedné ezt a sok rosszat.

Ezt a kérdést ilyen egyszerű megválaszolni.”

A bölcs vendég elgondolkozott egy pillanatra, de végül nem mondott semmit. Amikor
készen lett az új frizura és fizetés után távozott, meglátott egy koszos, büdös, igénytelen,
tetves hajú embert a fodrász üzlete előtt. Hirtelen visszafordult az üzletbe és ezt mondta:

„Tudod mit!? Fodrászok nem is léteznek!” – mondta a fodrászának.

„Te meg hogy mondhatsz ilyet? Szerinted akkor ki csinálta meg az előbb a hajadat,
ha nem egy fodrász?”

„Nem! Ha léteznének fodrászok, akkor nem látnék koszos, ápolatlan és tetves hajú embert
az utcán, mint például az, aki az üzleted előtt álldogál.”

„Jaj, ne fárassz! Persze, hogy látsz ilyeneket! De szerinted mit kezdjek vele, ha egyszerűen
arra nem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzám? Nem fogok kimenni és beráncigálni,
hogy levágjam a haját, és rendbe tegyem.  Nem kényszeríthetem!”

"Pontosan ahogy mondod!” – válaszolta a bölcs… "

Móra Ferenc: A szánkó...

saját fotóm: Téli táj...(H.Gy.)

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott
a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan
vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni.
Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra
mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb
baj volt: a jégcsap se esett le.
    Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig
látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a
medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több
esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se
lába, mint nekünk.
    Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban
lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb
még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején.
Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve
bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész
szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
    Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt
akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát.
Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
    - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
    Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz.
Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba
akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg
se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni. Így tartott ez
egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét,
mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy
tán kevesli az abrakot?
    - Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta
félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!

    Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
    - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a
szánkót, mint a tied. Pali még jobban rákiáltott:
    - Örülj, hogy húzhatod. Gyí, Szellő, gyí Bogár!
    Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a
két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni,
ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
    Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk,
mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták
őket. Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
    - Jánoska, van egy hatosod?
    - Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
    - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk
rajta szánkót. Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam,
mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a
labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
    Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát.
A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát,
kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára.
Megvolt a szánkó.     Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de 

éppúgy csúszott.
    Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik
szánkó miatt. Hanem az udvar kicsi volt. Megegyeztünk, hogy kimegyünk a
falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy
ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az
arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy
milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis
erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz! Kiértünk a falu végére.
Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás
kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó,
csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott
nyöszörgött a küszöbön.
    - Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát,
mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
    Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
    Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony
kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta
a dér.
    - Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék
szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az
öregasszony. Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát,
kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
    Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi
szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
    A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon,
amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg 

koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos
tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre
megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a
szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.


Móra Ferenc (1879-1934) író, újságíró, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”.A magyar irodalom általánosan elismert és népszerű írója, szerzője. Első műve a Rab ember fiai.

Reményik Sándor: Kegyelem...

saját fotóm: Vihar után...(H.Gy.)

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.


Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra 
kiemelkedő alakja.

József Attila: Csoszogi, az öreg suszter...

saját fotóm: Bodzavirág...(H.Gy.)

Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.    Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.    Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.    – Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.    – Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.    – A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.    – Hol a cipő?    – A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.    Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.    – Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?    – Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.    – Ezen a cipőn nincs mit javítani.    – Tessék?    – Ezen a cipőn nem lehet segíteni!    – De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.    – Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.    A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:    – De így nem lehet benne járni!    – Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.    A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:    – De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.    Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.    – Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!    A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.    – Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!    Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyegyerekre.    Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.    – Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?    – Én.    Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.    – Neked van öcséd is?    – Van. Még egy húgom is.    – Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?    A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.    – Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt. Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.    Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.    – Nesze, itt van.    A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:    – Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:    – Mit kell fizetni?    Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:    – Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.    – Tessék, Csoszogi bácsi!    Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.    – Itt van vissza.    A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:    – Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.    – Nem adtam én.    – Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.    Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.    – Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?    A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna. József Attila (1905-1937) huszadik századi posztumusz Kossuth- és Baumgarten-díjas  magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

Élő fényforrások....

Szép zenével és még szebb fotókkal illusztrált vetítés az "élő fényforrásokról".:
https://www.youtube.com/watch?v=0eEd7iKB3_8


"Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg,
és betelt a föld a te gazdagságoddal." (Zsoltárok 104: 24)