Móra Ferenc: A szánkó...

saját fotóm: Téli táj...(H.Gy.)

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott
a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan
vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni.
Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra
mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb
baj volt: a jégcsap se esett le.
    Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig
látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a
medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több
esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se
lába, mint nekünk.
    Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban
lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb
még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején.
Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve
bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész
szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
    Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt
akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát.
Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
    - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
    Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz.
Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba
akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg
se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni. Így tartott ez
egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét,
mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy
tán kevesli az abrakot?
    - Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta
félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!

    Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
    - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a
szánkót, mint a tied. Pali még jobban rákiáltott:
    - Örülj, hogy húzhatod. Gyí, Szellő, gyí Bogár!
    Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a
két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni,
ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
    Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk,
mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták
őket. Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
    - Jánoska, van egy hatosod?
    - Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
    - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk
rajta szánkót. Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam,
mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a
labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
    Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát.
A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát,
kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára.
Megvolt a szánkó.     Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de 

éppúgy csúszott.
    Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik
szánkó miatt. Hanem az udvar kicsi volt. Megegyeztünk, hogy kimegyünk a
falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy
ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az
arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy
milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis
erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz! Kiértünk a falu végére.
Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás
kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó,
csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott
nyöszörgött a küszöbön.
    - Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát,
mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
    Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
    Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony
kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta
a dér.
    - Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék
szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az
öregasszony. Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát,
kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
    Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi
szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
    A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon,
amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg 

koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos
tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre
megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a
szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.


Móra Ferenc (1879-1934) író, újságíró, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”.A magyar irodalom általánosan elismert és népszerű írója, szerzője. Első műve a Rab ember fiai.