 |
| saját fotóm: Vízimalom...(H.Gy.) |
Kettőt csöngettek. Ismerte jól ezt a kettős, rövid berregést. Csak Janó, öreg barátja lehetett. Félretolta az írógépet, amelyen a vasárnapi igehirdetését kalapálta. Amíg megnyomta a kapunyitó-gombot, sóhajnyi fohásszal türelmet kért Gazdájától, hogy hatodszor is végig tudja hallgatni barátja gázolásának történetét s hogy végre valami gyógyító szót mondhasson neki, különben a zárt osztályra kerül.
Valóban Janó nyitott be. Fehér haja csapzottan lógott homlokába. Még görnyedtebb és sápadtabb volt, mint legutóbb. Borostás arcán még mélyebbek lettek a meg-megvonagló ráncok. Tétován köszönt, ledobta magát az öreg fotelba. Egyik kezével lefogta a másikat, hogy ne reszkessen.
Ő is leült vele szemben. Beásta magát díványa sarkába. Tudta, Janó most is kényszeres aprólékossággal mond el majd mindent. – Már kezdte is, hogy negyvennel se ment, előtte rozoga Zil, mögötte egy Skoda, amikor az autóút melletti kocsmából kidülöngélt a svájcisapkás, overallos férfi – és neki a délutáni csúcsforgalomban az autóútnak, hogy átevickéljen rajta.
Egy csattanás, zökkenés -, fékezett, de a Skoda meglökte. Rá a földre zuhant emberre. Csődület, rendőrség, mentők, vallatás, jegyzőkönyvezés. És következtek Janó kínosan aprólékos részletei. Már a sorrendjüket is ismerte: ki, mikor, kinek, mit mondott. Aztán jött a tárgyalás menete – ugyanígy. Majd, hogy végül fölmentették.
Pontosan szóról szóra; ma hatodszor hallgatta végig.
Valahányszor elérkezett a felmentő ítéletig, következtek – a de há-k. Minden alkalommal valami más: ha fél perccel hamarébb fékez; ha a Skoda nem löki meg; ha tíz perccel később indul; ha aznap el sem indul; ha a fia kölcsönkéri az autót; ha egyáltalán nem is vesz gépkocsit…
Ő most is, mint mindig, elkérte barátjától a bírósági végzést, amit az szüntelen magánál hordott, és újra és újra felolvasott neki. Különös nyomatékkal az indoklást és végül hangosan tagoltan: „…bizonyítást nyert, az áldozat egyértelmű hibájából, a halálos gázolás vádja alól X. Y-t felmentem. Az eljárást ellene megszüntetem. Dátum, aláírás, pecsét.” S mindig hozzátette, amit még tudott.
Janó mindahányszor figyelmesen végighallgatta. Bólogatott, igazat adott neki, aztán azt mondta: de ha… és valami újabb lehetetlen lehetőséggel tovább gyötörte magát. Most is, mikor visszaadta neki a felolvasott végzést, belekezdett volna, de ő sajátos, belső kényszerítésre, szavába vágott:
- Janó, te vasárnap úrvacsorát vettél?
Janó értelmetlenül meredt rá, mint aki nem érti, mit kérdeznek tőle. Ő megismételte:
- Vasárnap úrvacsoráztál, ugye?
Barátja tétován bólintott, aztán hozzátette:
- Hiszen láttál. Kezedből vettem a kenyeret.
- Janókám, előtte nem hallottad az első kérdésben: Bűneid bocsánatára?
- Hallottam – jött a válasz zavart hallgatás után.
- És azt felelted rá: Hiszem és vallom… Janó, azt felelted?
- Azt feleltem -, majd megismételte – igen, azt feleltem.
- Janó, utána hirdettem – jól értsd, én csak hirdettem – bűneid bocsánatát, amit Isten meg is adott neked, nekem, mindenkinek, aki őszinte bűnbánattal állt ott, mint te is. Azután mit tettél?
- Vettem a szent jegyeket.
- És azután?
- Énekeltem, imádkoztam, fogadtam az áldást, mint a többiek.
- És azután?
- Kimentem a templomból.
- Janó, te visszajöttél!
- Miért jöttem volna vissza?
- Lopni.
Janó lelkészbarátja arcába meredt:
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Többet loptál, mintha az ezüst kelyhet vitted volna el.
- Jószóért jöttem és sértegetsz?
- Csak kérdezlek, Janó, és azt állítom, hogy visszajöttél és visszaloptad bűneidet az Istentől, amiket kezébe tettél. Visszaloptad, hazavitted és ma ismét idehoztad. Idehoztad, vagy nem hoztad, Janó? Azt is, amit el sem akartál követni – a gázolást. Csak azt, az igaziakat nem? Sőt, megfellebbezted önmagadhoz Isten kegyelmes felmentő ítéletét. Ő megbocsátott – te nem! Tudod mi ez?
- Mi? – kérdezte nagyon halkan öreg barátja.
- Te mondd ki!
- Hitetlenség? Gőg? Mind a kettő?
- Az, Janó.
Annak elfutotta szemét a könny. Felállt. A lelkész is. Sokáig tartották egymást átölelve. Majd barátja kifordult a szobából és elment. Ő az ablakhoz lépett. A hűvös üveghez szorította homlokát. Még látta Janót elmenni a házuk előtt. Egyenesen, felemelt fejjel.
Mint régen.
(Forrás: Gyökössy Endre: Mai példázatok.)
Gyökössy Endre (1913-1997), református lelkész, pszichológus, egyházi író, költő.
