Bruno Ferrero: Utolsó ölelés...

saját fotóm: Kertben...(H.Gy.)

A kertész egy zsenge fa hajlékony kis törzsét a legerősebb tölgyfából készült karóhoz erősítette
hozzá. Az volt a feladata, hogy védje és óvja a növekvő csemetét.

Amikor a szél táncolni hívta, a fiatal csemete ide-oda hajlítgatta dús fürtjeit és hangosan kérte:

- Engedj már el, kérlek, miért fogsz ilyen szorosan? Nézd, mindegyik fát milyen szépen ringatja
a szél. Miért pont engem kell ilyen szorosan megkötözni?

- Azért, mert összetörnéd magad – mondta bölcsen a karó -, vagy elgörbülnél és egy csenevész,
csonka ág lenne belőled.

- Ebből semmi sem igaz! Öreg vagy és irigy! Hagyj magamra, kérlek!

A fiatal fa minden erejéből igyekezett megszabadulni, de az öreg karó biztosan szorítva tartotta,
sokkal erősebben, mint valaha.

Egy este mennydörgés és villámlás kíséretében vad jégverés közepette vihar keletkezett, és az
egész környéket megtépázta. A vad vihar derékba kapta a fiatal fácskát és ide-oda csavarta,
csak úgy recsegett. Fiatal ágai, mint büszke fejdísz, szinte a földet érintették. Az erős széllökések
szinte gyökerestől kitépték a földből.

- Végem van – gondolta a fa.  

- Még egy kis kitartás – szólt rá erélyesen a vén karó, és összeszedte minden erejét, ami öreg
tagjaiban rejlett.

Nehéz, kemény és fárasztó harc volt. A vihar elült, és a zsenge fa megmenekült.

A karó ellenben derékba tört és egy idétlen mankónak látszott. A fiatal fa mindent megértett és
elkezdett sírni.

- Ne hagyj itt, még szükségem van rád!

De nem kapott választ. Egy csonk karó ott maradt még mellette…

Úgy nézett ki mint egy utolsó ölelés. A járókelők ma is látnak egy kifejlett fát, amelyik a viharos
időben mintha egy rokkant karót ringatna.

Bruno Ferrero 1943. június 2. — 2006. április 15.
olasz író és politikus