A békesség szigete: ÁRVAI MÁRTA: „Ne félj!”

Árvai Márta: Havasi gyopár c. festménye...

Milyen világban élünk? Van-e okunk a félelemre?

A minket körülvevő világ az elmúlt évtizedekben komoly változásokon ment keresztül. Olyan események történtek, amelyekre a legtöbben nem számítottunk. Ezek az események jelentősen megnövelték az életünkben jelenlevő stressz mennyiségét.

A média, az internet gondoskodik róla, hogy értesüljünk a világszerte tapasztalható sok katasztrófáról, és ezek a hírek bennünket is sokkolnak. Hiszen bármikor itt is, velünk is megtörténhet, hogy tomboló viharok, tornádók tarolnak le házakat, és csavarnak ki fákat gyökerestől, vagy nagy erejű földrengés nyomán atomerőművek sérülhetnek meg, mint Fukusimában 2011-ben.. És ezek csupán a természeti jelenségek, de az emberi gonoszság és kegyetlenség talán még félelmetesebb módon terjed. Terrorcselekmények történnek különböző helyszíneken, a váratlan és kiszámíthatatlan támadások is félelemmel töltik el az embereket. Nem érezheti magát biztonságban ma már senki igazán, annyira általánossá vált a bűnözés. Néhány évtizeddel ezelőtt vidéken még nem is zártuk be az ajtókat éjszakánként. Sőt, városi lakásunk ablakai is nyitva voltak nyáron. Egy alkalommal Puerto-Ricóból érkezett kedves szállóvendégünk elképedve nézte a rács nélküli, nyitott ablakainkat, és elmondta, hogy ha erről otthon majd beszámol, biztosan nem fogják elhinni. Azóta eltelt néhány év, és most már nem merünk nyitott ablaknál aludni – miután egyik éjszaka valaki ezen az útvonalon közlekedve bent járt a hálószobánkban, és elvitte táskáinkat. Félelmet keltő volt sokak számára a menekültek áradata, mint a nyugalmunkat, megszokott életmódunkat, biztonságunkat fenyegető veszély. De mindezek ismeretében és hátterén el kell gondolkodnunk azon, hogy létezhet-e ezen a földön teljes biztonság? Milyen lehet a félelem nélküli világ? Jézus a történelem utolsó korszakáról szólva ennek a nemzedéknek a lelkiállapotát a következőképpen jellemzi: „Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek.”

József Attila Hazám című versében utal arra, hogy az emberi kapcsolatokat, a társadalmat, az ember egész életét ez a megterhelő érzés hatja át:

„Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény”

Másik ismert költőnk is nagyon kifejező módon fogalmazza meg, mennyi oka lehet a félelemre annak, aki csak a fenyegető veszedelmeket látja:

„Én félek.
Az élettől és sötéttől,
mely mindenütt kegyetlenül elér.
Ha száll a nap,
az ablakom alatt
hullámozik az ismeretlen éj,
a végtelen és ismeretlen éj,
egy tenger - vészesen és feketén -
csöndes sirásom benne elmerül,
mint holt madár a tenger fenekén,
a kisgyerek magába sír szegény.
Sírok, sírok, mindig csak egyedül,
és senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,
s olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban,
az éjszakában annyi a vonat,
mely összerág és széttöri gerincem,
s vígan megőrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés,
golyó, kötél, bitófa, kard remeg,
s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
leskelnek rám a gonosz emberek,
kik vascipőbe jönnek egyszer értem,
bőszült ököllel döngetik az ajtóm,
ecetet adnak, hogyha inni kérek,
s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelődik egy-egy,
nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,
s olyan sok a halál, a temetés.
Zörgő szekéren az Idegenember
tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,
s szegény anyám az ablakunkra rogyva
néz majd utánam könnyes, kék szemével.
(Kosztolányi Dezső: Én félek)

Bizonyára sokunk számára ismerős a költő által szemléletesen megjelenített szorongás: Az élet tele van ismeretlen veszedelmekkel, és különösen a sötétség rejthet ijesztő dolgokat, amit az ember képzelete felnagyít… Kosztolányi említi a magányosságot, a meg nem értés szorongató érzését is. A magánytól való félelem önmagában is sok gyötrelmet okozhat. Egy idős emberrel ismerkedtem meg kórházi látogatásaim során, aki mindig örült, ha csak néhány szóra is megálltam mellette. Kedves, kiegyensúlyozott, derűs lénye rácáfolt mind állapotára, mind életkorára. Egy alkalommal viszont úgy találtam, amint magába roskadva ült a folyosón, bánatosan nézett maga elé. Amikor hozzá léptem, hogy megkérdezzem, mi a baj, akkor könnyes szemmel annyit mondott: „Holnap kiengednek, mehetek haza… De engem otthon nem vár senki, feleségem néhány éve meghalt, és én újra magányos leszek.” Szívszorító volt azt látni, hogy egy beteg nem örül a gyógyulásának, a hazatérésének, mert itt legalább volt társasága, nem volt egyedül.

A költő szemléletesen jeleníti meg az ember védtelenségét, kiszolgáltatottságát a nálánál mindig erősebb gonosszal szemben, „s nincs menekülni egy picinyke rés”. És végül megjelenik az emberi élet legnagyobb és legáltalánosabb félelme: a haláltól, elmúlástól való rettegés. A versben nem találunk semmi vigasztalást, mintha azt mondaná, hogy az emberi élet ezzel jár, rettegésben kell élni, kiszolgáltatottak vagyunk, és végül meghalunk. Valóban nincs remény az ember számára?

A következő vallomás is olyan költőtől származik, aki tapasztalatból ismerte a félelmet, de az isteni gondviselést is mindannyiszor átélte:

Sokszor éreztem: vége van,
megölnek, elvesztem magam,
s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
s a nap mindújra kisütött,
valaki lenyúlt értem;
mindig úr lett a vadakon
valami nagyobb hatalom,
s elfértem tenyerében.
(Keresztúry Dezső: Valaki tenyerében)

Mit tükröznek ezek a sorok? Illúzió, vagy „pozitív gondolkodás” csupán, amit hívő emberek sokasága tapasztal? Vagy valóban egy nagyobb hatalom védelmében lehetünk, aki „tenyerébe veszi” a kiszolgáltatott embert, és kiemeli a bajból?

Ne félj, mert én veled vagyok

Egyetlen felhívás sem található meg annyiszor a Bibliában, mint ez: „Ne félj!” Hiszen mióta az első emberpár félelmében elrejtőzött Isten elől, azóta egész életünkben a félelem rabjai vagyunk. Sokan megpróbálják elnyomni ezt az érzést, és bátornak, erősnek mutatkoznak, ami sajnos esetenként erőszakos cselekményeket eredményez. Ha tudnánk emberek lelkében, érzéseiben olvasni, mennyi „hősről” derülne ki, hogy valójában félelemből tette a bátornak és önfeláldozónak tűnő tetteit!

A Biblia nem azt mondja, hogy nincs okunk a félelemre. Sőt, teljesen reális képet kaphatunk a valódi ellenségünkről, akit maga Jézus nevez „e világ fejedelmének”, és akiről kijelenti, hogy „azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson”. Sátán, az ellenség az, aki rombolja az emberek lelkét, és sokszor birtokba is veszi, hogy hozzá hasonló gonoszságokat vigyenek végbe. Ő az, aki pusztít a természet világában is. Esélyünk sincsen arra, hogy a magunk erejéből legyőzzük, vagy megmeneküljünk a csapdáiból. Krisztus szabadító hatalma nélkül valóban igaz lenne a Kosztolányi vers végkicsengése, miszerint nincs remény számunkra. De ha hiszünk abban a valakiben, aki nemcsak hatalmasabb az ellenségünknél, hanem végtelenül szeret is bennünket, akkor biztonságban érezhetjük magunkat: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésaiás 43,1) Gondoskodó szeretete minden egyes teremtményét számon tartja: „Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”

A mindenható Isten a kezünket fogva bátorít bennünket: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ésaiás 41,10) Olyan valaki ígéri ezt nekünk, aki legyőzte ellenségünket, akinek minden élethelyzetben tapasztalhatjuk jelenlétét és személyes oltalmát. Nem ígéri, hogy elhárít minden bántást, támadást, tragédiát életünkből, ha rábízzuk magunkat – de azt igen, hogy soha nem hagy magunkra, hiszen gyermekeiként szeret bennünket. Az Ő jelenléte erőt, vigasztalást és reménységet ad.

Dr. Theodor Bovet, svájci hívő keresztény orvos, így írt erről a védelemről:

„A legtöbb modern ember alapvető érzése a félelem. Gazdag vagy szegény, képzett vagy tanulatlan, keleten vagy nyugaton élő, fehér vagy színes bőrű, keresztény vagy nem – minden ma élő ember fél. A félelem ellentéte az elrejtettség. A gyermek, ha anyja karjaiban pihen, nem fél, oltalma ott biztos. Az elrejtettséget nem a külső védelem jelenti, hanem az embert körülvevő szeretet. A külső védelem elháríthat bizonyos látható, megnevezhető veszélyeket, amelyek rettegéssel töltenek el. A bizonytalan, láthatatlan, megnevezhetetlen félelmet egyedül a szeretet tudja legyőzni. „A szeretetben nincsen félelem” (Ján. 4,18.)” (Félelem és elrejtettség)

A mindenható és szerető Isten oltalmát kérve, a legnehezebb és kilátástalanabb helyzetben is átélhetjük azt a tapasztalatot, amelyről a zsoltáríró ismétlődően tanúságot tesz:

„Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned… az Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” Zsoltárok 56.4

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy… Zsoltárok 23,4

Éppen tehetetlenségünk és gyengeségünk tudata tanít meg minket igazán hittel imádkozni. Az ilyen imák vezetnek minket győzelemre, és segítenek leküzdeni a félelmet, ahogyan a zsoltár szerzője is átélte ezt a tapasztalatot: „Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt. Zsoltárok 138,3

Isten kétféle módon segíthet nehézségeinkben: vagy elhárítja a veszedelmet, vagy erőt ad az elhordozásához. Az Istenben való bizalom nem azt jelenti, hogy meggondolás nélkül kitesszük magunkat veszélyes helyzeteknek. A Biblia józanságra int: az óvatosság és megfontoltság megóv minket az elkerülhető és értelmetlen bajoktól, testi és lelki szenvedésektől, ugyanakkor segít megállni az elkerülhetetlen nehézségekben. Ha józanul gondolkodunk, nem táplálunk illúziókat, és lelkileg felkészültek leszünk az elkerülhetetlenül bekövetkező kisebb-nagyobb bajokra. “Legyen bátorságod elviselni az élet nagy fájdalmait, türelmed szembe nézni az apróbbakkal. S mikor elvégezted napi feladatodat, békében térj nyugovóra. Isten ébren virraszt.” (Victor Hugo)

Megtartalak téged

Mivel bátorít a Biblia ezekben az emberileg valóban megpróbáló, nehéz időkben is bennünket? Nem segít rajtunk, ha eltitkolják előlünk a veszélyt – attól nem oldódnak meg a problémák, ha nem beszélünk róluk. A hamis reménység, a „nem fog fájni” ámítása is csak időleges megnyugvást ad, hogy azután felkészületlenül, még nagyobb keserűséggel szembesüljünk a valósággal. A hamis próféták hitetése azért kellemes és vonzó, mert mindig biztonságot és békét ígér – és ez így van napjainkban is. Ám az emberi összefogásra és hatalomra épülő megoldási kísérletek eddig is mindig kártyavárként omlottak össze, és ez így lesz a világunk végső válsága idején is. A Biblia ezzel szemben nyíltan szól a világra következő nehéz próbákról, nem azért, hogy félelmet ébresszen, hanem hogy felkészítsen, bátorítson és reménységet adjon. A szülési fájdalomhoz hasonlítja ennek az időszaknak a „vajúdását” a Biblia, aminek végül győzelmes és boldog végeredménye lesz a Szabadító visszatérése. Jézus éppen azért beszélt olyan részletesen erről a válságról, hogy tanítványai félelmét eloszlassa, és biztosítson minden benne hívőt megtartó szeretetéről:

„Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniük. De még ez nem itt a vég. Mt 24,6

Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelgett a ti váltságotok. Eképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Lk 21,

Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Ján. 14.27

Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja e föld lakosait.”
Jel 3,10

Az első keresztények hite és bátorsága példa lehet számunkra is, hogy a legnagyobb veszedelmek se rettentsenek meg és csüggesszenek el bennünket. Krisztus értük hozott áldozata, emberfeletti szenvedése még elevenen élt tudatukban, ezért a hitükért való üldöztetést kiváltságnak tartották. Mivel Mesterük feltámadt, legyőzte a halált, ezért életük elvesztése sem jelentett számukra túl nagy áldozatot. Az örök élet reménysége, a feltámadás ígérete segítette őket a haláltól való félelem legyőzésében is. Korunk kereszténységének mindennél nagyobb szüksége van erre az élő hitre, az Istenbe vetett teljes bizalomra, és akkor mi is tapasztalhatjuk a nagy apostollal együtt:

„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” 2. Timóteus 1,7