Pongrácz Róbert: Hogyan értsük azt, hogy Jézus a világ világossága? (Jn 8,12)

Hogy ha a Google térképen a Földünket megnézzük éjszakai módban az interneten, akkor elénk tárul a sok-sok fénypont, amelyek jelzik a nagy városok fényözönét. Minél fejlettebb, gazdagabb egy ország, annál inkább fényárban úszik. Olyan ország is van ezen a térképen, amelyet teljes sötétség borít. Vajon az a világosság, amit Krisztus hozott el a saját személyében, élete példájában, tanításában és végtelen értékű golgotai áldozatában, az a világosság mennyire képes „világítani” ezen a Földön? 

János evangéliuma tanúságot tesz arról, hogy Krisztusban élet volt, és ez az „élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). De milyen élet volt Krisztusban, amely a világ erkölcsi sötétségében világítani tudott? Nem elegendő annyival válaszolnunk, hogy önmagában való élete volt, mert az Atya megadta neki. Az sem elegendő, ha azt válaszoljuk, hogy Jézus az élet teljességét hozta el nekünk, és örök életet tud adni azoknak, akik hisznek benne és engednek az ő igéinek. Ezekkel a válaszokkal nem tudjuk megérteni ezt a világosságot, amely „eljött már ebbe a világba”, és amely az evangélium szerint „minden embert megvilágosít” (Jn 1,9). Előbb vessünk egy pillantást arra, hogy milyen módon képes minden embert megvilágosítani? Mindenekelőtt a teremtett világ szépsége és rendjének törvényei által, amelyeket szemlélve a láthatatlan teremtő felismerhető (Róm 1,20). Ezenkívül minden embert megvilágosít a Szentlélek által, amint a lelkiismeretünk szavában tetten érhetjük ennek a jeleit, amikor figyelmeztet, vagy elmarasztal. Ez a szélesebb mezője annak, hogy az Isten milyen módon világosít meg minden embert, amelyben mindenkor Krisztusé a közvetítő szerep.

Az igazi világosság azonban maga Jézus Krisztus és az ő igéje, amelyet ha valaki követ, akkor nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek a világossága (Jn 8,12). Követni csak azt lehet, amit felismertünk, megértettünk, értékelünk és a szívünkbe fogadtunk. Jézus életének a példája már önmagában akkora világosság, hogy ha ő egyetlen csodát sem tett volna, akkor is fel kellene ismernünk, hogy Ő az Isten Fia! Mire gondolok? Arra például, hogy hogyan viszonyult a bűnösökhöz: Krisztus gyűlölte a bűnt, ami Isten törvényének az áthágása (1Jn 3,4), de a halál erejénél is jobban szerette a bűnöst. Azzal vádolták a farizeusok, hogy „bűnösöket fogad magához és velük együtt eszik”.  Ez valóban így volt, Mátéval az egykori megvetett vámossal és annak barátaival asztalhoz telepedett, de nem azért, hogy azonosuljon velük a trágár, kétértelmű beszélgetésekben vagy a mértéktelen lakmározásban és ivászatban, hanem, mint olyan orvos, aki szelíd lelkületével és szerető elfogadásával gyógyítja a bűnbetegségben megkötözött embereket. Tanította őket és az élet igéit mondta el nekik. A házasságtörésen ért asszonyt sem ítélte el, de hozzá tette: „menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,10-11). A megbocsátás tehát nem menlevél a bűnre. Krisztus annyira szerette a bűnös embert, hogy érte önmagát áldozatul adta, hogy aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16); de a bűnnel, az önzéssel, a hazugsággal, a képmutatással közösséget sosem vállalt, azokra a szíve sosem hajlott, pedig a bűntől megfertőzött emberi természetünket vette magára, hogy megmutassa, hogy a hit és az imádság ereje által minden pillanatban lehet győzni a kísértő és a kísértés fölött.

Abban is világosság van, hogy Jézus hogyan viszonyult a tanítványaihoz. Sokáig türelemmel hordozta a hitetlenségüket és emberi hibáikat. Gyakran elvonult velük magányos helyre, hogy velük legyen és taníthassa őket. Külön is foglalkozott Péterrel, Jánossal és Jakabbal, több csodát és jelet a szemük láttára vitt véghez. Figyelmeztette és kérlelte őket, hogy virrasszanak és imádkozzanak, mert tudta, hogy hamarosan nagy megpróbáltatásban lesz részük, és ha nem így tesznek, akkor hitben gyengének bizonyulnak, és meg fogják tagadni és el fogják hagyni őt. A tanítványok pedig nem értették, hogy milyen baj lehet, hogy ha egyszer Jézus velük van. Nem akarták megérteni, hogy a Megváltó élete feláldozása árán fogja őket megszabadítani a bűntől és az örök haláltól, és ez a helyzet meg fogja rendíteni őket. Meg fogja rendíteni, mert senki sem ilyen messiást várt a zsidók közül, és ha más nép lett volna helyettük, az a nép is hasonlóan gondolkodott volna. A népeknek minden időben vezér kell, aki egységbe kovácsolja a nemzetet és naggyá, hatalmassá teszi őket. Az emberek becsvágya és nemzeti öntudata hatalmas és bölcs vezért kíván, aki ha kell, oda tud csapni az elnyomó vagy betolakodó ellenségnek; az Isten szelíd lelkű áldozatai bárányára akkor is és ma is csak igen kevesen figyelnek. Pedig Ő az Istennek ama a Báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29). Önmagában már ez a tény hatalmas világosságot gyújt azokban, akik Krisztusra néznek. Van egy szeplőtlen, bűntelen áldozati bárány, akiről ezt a próféták már évszázadokkal korábban megírták, akit a zsidók az áldozati rendszerükben szemlélhettek, aki magára veszi minden ember törvényszegését és érte a kárhozat halálát elszenvedi (Róm 6,23; Jel 2,11); eközben senkit sem ítél el, nem jön indulatba, nem is sajnáltatja magát, hanem a bűnösökért imádkozik, a gyilkosainak megbocsát, a kereszten az édesanyjáról gondoskodik és a jobbján lévő gonosztevőnek megígéri az örök életet.

Bizony így van ez, csak az nem akarja látni ezt a világosságot, aki nem hajlandó rá. Egy pogány római százados, aki azt sem tudta, hogy kicsoda a zsidók Istene, felismerte a kereszten meghaló Jézusban az Isten Fiát. Ezzel szemben a főpapok és az írástudók, akik ismerték az Ószövetségi jövendöléseket a messiásról, nem ismerték fel őt, mert nem akarták felismerni. Azért nem ismerték fel, mert szándékaikban és a tetteikben gonoszak voltak. „Ez pedig az ítélet, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak.” (Jn 3,19)

Hogyan viszonyult Jézus az írástudókhoz és a farizeusokhoz? Azok többsége kezdettől fogva elvetette őt, mert irigyek és féltékenyek voltak rá, és mert gyűlölték őt. Krisztus tiszta, bűntelen élete megfedte őket, akik ahelyett, hogy hozzá mentek volna és befogadták volna szavait, inkább azon voltak, hogy a megváltóba belekössenek és el tegyék őt láb alól. Jézus hozzájuk való viszonyulása is világosságot hordoz a számunkra. Az elején még nem leplezte le és nem szégyenítette meg őket, hanem példázatokkal küzdött értük; például a gonosz szőlőmunkások példázatában magukra ismerhettek a könyörtelen munkásokban, még sem tértek meg. Abban is világosság van, hogy Krisztus viszont óvta a tanítványokat a farizeusok kovászától, ami a képmutatás, hogy nehogy az emberek előtt akarjanak vallásosaknak látszani. Végül pedig, amikor az írástudók teljesen megkeményedtek a bűnben és már értük semmit sem tehetett, csak akkor mondott fölöttük ítéletet. Mi sohasem ítélkezhetünk mások fölött, de Ő megtehette, mert az ítéletet az Atya egészen a Fiúra bízta. Jézus szomorúan és fájdalmasan mondta nekik: „ti nem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen” (Jn 5,40), és „ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (Jn 8,24.21). Jézus annyira alázatos volt, hogy ki sem mondta nekik, hogy ő a messiás, csak amikor a Főtanács előtt elfogva állt, pedig a szemükbe mondhatta volna, hogy „majd eljön az idő, amikor meglakoltok azért a sok gazságért, amit velem és a kicsinyekkel műveltetek”, de Krisztus inkább méltósággal és türelemmel viselte el, hogy belőle gúnyt űzzenek, és eközben nem fenyegetőzött. Ennek a magatartásnak is világítania kellene sokak szívében, ahogyan erről Péter apostol írt az első levelében: „… ha jót cselekedve és mégis szeretettel tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert erre vagytok elhívva, hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Aki bűnt nem cselekedett, sem szájában álnokság nem találtatott, aki szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,20-23)

Jézusnak minden szava, tette, helyettes áldozata és feltámadása hatalmas világosság a posztmodern korban élő emberek számára is. Márpedig ha létezik ez az önzetlen és önfeláldozó szeretet és szolgálat, amit Krisztus bemutatott, akkor az az életminőség, amit élünk, az nem más, mint ami megmaradt még nekünk ebből a bűntől lepusztított életünkből, és amit itt „elszopogatunk” néhány év, vagy évtized alatt. Mi a vegetálást, a betegséggel és nyomorúsággal teli életet gondoljuk életnek, ez is az, mert egykor Istentől kaptuk, de az élet teljessége Krisztusnál van, sőt Jézus maga az Élet. Így szól ma hozzád is: „Én vagyok az út az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) Milyen jó, hogy olyan Istenünk van, aki mindent megtett és ezután is meg fog tenni, hogy a valóban Krisztushívők, - és nem csak annak látszók – egyénileg, és mint hívő közösség is megkaphassák ezt a mennyei világosságot, hogy azt bemutassák ennek a világnak. Jézusnak ez volt a vágya és most is az, hogy tanítványainak elmondhassa: „ti vagytok a világ világossága, a hegyre épült várost nem lehet elrejteni.”(Mt 5,14). Ezért „úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

Amikor valaki az Úr lelkének erejével megtanulja fékezni az indulatát, vagy amikor legyőzi magában az irigységet, vagy amikor szövetségre lép szemeivel, hogy fiatal lányra vággyal nem tekint (Jób 31,1), vagy amikor valaki meglátogatja a beteget és netán még ki is takarít nála, vagy összevágja egy tehetetlen idős néninek a tüzelőjét, olyankor az ember a világ világossága lett (Mt 5,14-16), mert mások számára is helyes példát mutat. Ezzel a példájával Krisztusra irányítja a figyelmet, hogy ezt tőle tanulta, hogy általa mindez lehetséges, és hogy csak így érdemes élni. Bizony szeretetre és szolgálatra lettünk megváltva, nem pedig arra, hogy a saját tetszésünket és kényelmünket keressük. Szerető Istenünk jóvoltából bibliai jövendölés szól arról, hogy lesz a közeljövőben a hívőknek egy olyan csoportja minden nemzetből, nyelvből és ágazatból, akik a Krisztuskövetésük során olyan erkölcsi magaslatra és egymás iránti szeretetre fognak eljutni, amely a világ önzéssel fertőzött sötétségében nagy világosságot fog gyújtani sokak számára: „Kelj fel és add ki világosságod, mert eljött világosságod ideje, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert íme, sötétség borítja a földet és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad meglátszik.” (Ézs /Iz 60,1-2) Amikor az Úrnak a dicsősége, az ő tiszta, szelíd, alázatos és derűs jelleme meg fog látszani a Krisztusban hívőkön, akkor sokan a Krisztus második eljövetelét várók soraihoz csatlakoznak, ekkor fogják elválasztani a gyülekezetekben a búzát a konkolytól.        

A pusztámból. 

Pongrácz Róbert;
2018. február 2.
https://szentirascom.blogspot.com/2018/02/hogyan-ertsuk-azt-hogy-jezus-vilag.html

Felhasznált irodalom:

1.      Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, kiadja a Boldog Élet Alapítvány, Budapest, 2002;

2.      Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Rózsa Huba, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Kiadója, Budapest, 2005.