Pongrácz Róbert: Ki értelmezi helyesen a Bibliát?

Egy nem hívő, vagy a Szentírás tanításaival ismerkedő ember jogosan teszi fel a kérdést, hogy „annyi féle egyház és felekezet van, honnan tudhatnám, hogy melyik az igaz”? „Olyan sokan hivatkoznak a Bibliára, és mindegyik a maga értelmezését tekinti igaznak és tévedhetetlennek.” Ezek után pedig nem eléggé bölcsen, de mégis logikusan vonja le a következtetést a maga számára, hogy „Köszönöm szépen, ebből nem kérek.” 

Mit lehet erre válaszolni a Biblia, az Isten igéje összefüggései alapján? Egyrészről azt, hogy valóban megosztó és elbizonytalanító lehet az a tény, hogy az Egyházak Világtanácsának több mint 340 keresztény tagegyháza van, amelyhez 592 millió keresztény tartozik. Az Egyházak Világtanácsának viszont nem tagja például a Római Katolikus Egyház, nem tagja a Hetednapi Adventista Egyház sem, és nem tagja több karizmatikus jellegű egyházi jellegű közösség sem, amelyek taglétszáma igen csak számos. Ezekből is látszik, hogy a keresztények igen megosztottak az egész világon. Erre a legtöbb keresztény egyház vagy felekezet úgy próbál megoldást találni évtizedek óta, hogy a Biblia tanításaiban keresi azt a minimumot, ami összeköti őket, valamint közös elveket fektetnek le, szerződéseket írnak alá annak érdekében, hogy a közeljövőben a keresztények lehetőleg látható, szervezeti egységbe is kerüljenek egymással. Ezt nevezzük nagyon röviden: ökumenének, vagy ökumenizmusnak. (oikumené = görög szó, jelentése „az egész lakott Föld”)

A Bibliát tanulmányozva nem vagyok meggyőződve, hogy Urunk Jézusnak az lett volna a szándéka, hogy minden ma létező felekezet egyszer egy mega-szervezetbe olvadjon össze közös Úrvacsorával vagy eukarisztiával, közös hitelvekkel, közös lelkészi karral, csak azért, hogy a keresztények botrányos széttagoltsága megszűnjön. Krisztus sosem akart valláspolitikai ökumenizmust, amelynek a nem keresztény felekezetek is részei lennének (pl. hinduizmussal, buddhizmussal, iszlámmal való közösség a hitben), és nem akart olyan hívő közösséget sem, ahol a világi értékrend áthatja a magukat krisztus-hívőknek vallók életét. (Pl.: rockzene a gyülekezetben, szemérmetlen öltözködés ugyanott, gyakorivá vált válások és újraházasodások iránti közösségi elfogadás, stb.)

Ezzel szemben Jézusnak a főpapi imája és más bibliai versek az Isten igéjét valóban befogadókat nevezi tanítványainak; Üdvözítőnk csak ezek egységéért könyörgött az utolsó vacsorán (Jn 17,8-9.17.19-23). Ezt az egységet pedig Krisztus fogja végbevinni a Szentlelke által úgy, hogy kihívja övéit a különböző aklokból (egyházakból / felekezetekből), hogy egységes hívő néppé tegye őket, olyan hívők közösségévé, akik egyedül a jó pásztor hangjára hallgatnak (Jn 10,4-5.14.16.27-28; 1Jn 4,5-6), és akik egyedül Krisztust, a Bárányt követik, amerre csak megy (Jel 14,4). 

A Krisztus szándékával ellentétes ökumenikus törekvések is gátolhatják a Szentírás helyes értelmezését a különböző felekezetekben, mert ki nem mondott elvárások vannak arra nézve, hogy mit és hogyan kell érteni, hogy lehetőleg senkit se bántsunk meg az írásmagyarázatainkkal. Természetesen a felekezeti írásmagyarázati gettó sem megoldás, mert könnyen lehet, hogy a szektásodás jeleit mutatja. Nem kevésbé probléma ezek hátterén végül az sem, hogy egy valódi biblikus szemléletet is lehet az ökumenizmus hátterén szektásnak, vagy kirekesztő gondolatnak bélyegezni és annak képviselőjét így lejáratni vagy ellehetetleníteni a nyilvánosság előtt, mivel az nem egyezik a „többség” bibliaértelmezési álláspontjával, - holott az minden tekintetben helytálló lehet az Isten igéje szerint.

Ezek után milyen biblikus támpontok alapján lehet eldönteni azt, hogy egy-egy igeszakasz értelmezése helyes, vagy helytelen, Istentől van, vagy éppen el van csavarva annak mondanivalója? Vannak-e egyáltalán a Bibliában ilyen írásmagyarázati alapelvek?

Az utóbbira nyugodtan lehet azt válaszolni, hogy igen. Íme, néhány ilyen írásmagyarázati elv, ami alapján egy adott pontig helyesen értelmezhetjük a Bibliát. Jézus a Sátánnal vívott küzdelmében, a pusztában így szólt: „Meg van írva ….” és „Viszont meg van írva ….” (Mt 4,4.7) Ez azt jelenti, hogy bármely tanítás, elv vagy vallási gyakorlat akkor állja meg a helyét Isten előtt is, hogy ha az egyértelmű bibliai kijelentéseken nyugszik. Pl.: egyöntetű kijelentés van arról több helyen is, hogy egyetlen közbenjáró van Isten és ember között, és ez maga Jézus Krisztus (1Tim 2,5-6; 1Jn2,1-2). Ezt nem lehet becsületesen másként értelmezni, hogy ha ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül a Biblia a hitem és hitgyakorlatom mércéje. Ugyan ezt az írásmagyarázati elvet mondja ki Jézus több más alkalommal is. Pl.: „Sohasem olvastátok az Írásokban…?” „Mint van megírva, hogyan olvasod?”

 A „viszont meg van írva” elv azt jelenti, hogy a Szentírásnak egyetlen kijelentésére nem szabad egyházi tanítást vagy gyakorlatot építeni, hanem meg kell nézni a Biblia más könyveiben is, hogy mit ír erről az Isten igéje. Másrészt pedig egy egyházi hagyományt, vagy gyakorlatot ne ilyen módon igazoljunk utólag egy-egy igére hivatkozva, - holott az eredeti szöveg alapján egyértelmű, hogy nem is arra vonatkozik, mint amire évszázadok óta vonatkoztatják. Pl.: Krisztus emberre vagy önmagára építette az egyházát? Azaz, Krisztus az a szikla (görögül „hé petrá”), amelyre az egyház épül. Erre egyértelmű kijelentések vannak a Mt 16,15-19, valamint az Ef 2,20-ban és az 1Pt 2,3-8-ban, stb. Ez a Biblia tanítása és nem felekezeti tanítás! A „viszont meg van írva …” jézusi írásmagyarázati elv azért is nélkülözhetetlen, mert maga a Szentírás figyelmezteti a Krisztusban hívőket, hogy vigyázzanak, mert sok hitető jött ki a világba (2Jn 1,7), és vannak, akik vásárt űznek a hívők lelkéből (2Pt 2,2-3). Krisztus pedig nem akarja, hogy a benne hívők és az ő javaik ilyen hamis pásztorok martalékává legyenek (2Kor 11,13-15).

Szokták hangsúlyozni azt is, hogy egy-egy igeszakasz magyarázatánál vegyük figyelembe az adott igeszakasz szövegkörnyezetét is, sőt magát a levelet vagy a bibliai könyv egészét, amelyből idéztük a vizsgálandó igei részt, stb. Ezt is érdemes tehát szem előtt tartani.

Nagyon ajánlott a különböző bibliafordításokat is egybevetni, és aki teheti a Biblia eredeti nyelvéhez is valamelyest hozzáférhet. Viszont nem lehet azt mondani, hogy aki nem tanul meg ó-héberül és koiné görög nyelven, az nem értheti meg az Isten akaratát az üdvösségére nézve.

Ennél azonban sokkal nehezebb kérdés az, hogy az egyéni írásmagyarázat mennyire függ egy-egy hívő közösség bibliaértelmezésének a hagyományától! Nem ugyan ezt jelenti, de ide kapcsolódik az is, hogy van-e az írásértelmezésnek közösségi jellege, amit kötelező, vagy ajánlott, vagy érdemes figyelembe venni?

Valamennyi keresztény egyháznak vagy egyházi közösségnek van saját hagyománya, amely alapján értelmezni a Biblia tanításait. A Római Katolikus Egyháznak vagy a Jehova Tanúinak ott van a saját Tanító Hivataluk, amely egyértelműen meghatározza és kötelezővé teszi hitben a hívei részére, hogy általában mit kell érteni egy-egy bibliai kijelentés alatt, vagy, hogy van-e arra nézve az egyháznak kijelentése vagy sem. A történelmi protestáns egyházak jó esetben általában egyik vagy másik reformátor írásai nyomán értettek, vagy értelmeztek egy-egy igehelyet a Bibliából. Ennek ellenére úgy látszik, hogy ma már az egykori reformátorok hátrahagyott írásai nem annyira mértékadóak számos kérdésben.  Ehelyett a történetkritikai írásmagyarázat, vagy az ökumenizmus kívánalmai a meghatározóak egy-egy igeszakasz értelmezésében.

Ott van például a történetkritikai írásmagyarázat, amely valamennyi keresztény egyházban és egyházi közösségben a XX. századtól kezdve aláásta az Isten igéjének a tekintélyét és a Bibliát az Isten Lelkétől elszakítva, a felvilágosult ész fényében értelmezi mind a mai napig. Ezekkel a részben vagy egészében félresiklott magyarázatokkal van tele valamennyi egyház Biblia-kommentára, amely alapján a papok, lelkészek és hittanárok utána nézhetnek egy-egy igehely értelmezésének. A nemzeti nyelvre lefordított Bibliák esetében is minden Bibliai könyv előszavában is ezeket a magyarázatokat találjuk, vagy ezekre épített egyházilag jóváhagyott magyarázatokat. Ez mind annak a következménye, hogy egy-egy egyháznak van saját írásmagyarázati hagyománya, van saját bibliatudománya, és ezek kisebb nagyobb mértékben alá vannak vetve valamelyik egyház „tanítóhivatalának”, - hogy ha van nekik ilyen.

Ezek után vajon én melyik írásmagyarázati hagyományhoz tartozom? A Bibliát tanulmányozva azt mondhatom, hogy a „sola Scriptura” = „egyedül a Szentírás” elvéhez tartom magam, tehát szigorú értelemben egyikhez sem a fentiek közül. Bibliaértelmezési hagyományokat nem fogadok el, - különösen, hogy ha azok a bibliai szöveg értelmét nem az Írásból magából, hanem kívülről erőltetik bele a szent szövegbe; vagy amikor egy egyházi gyakorlatot vagy hagyományt a Bibliából akarnak igazolni. Ilyen például a gyerekkeresztség is. Mindig könnyebb önmagunkat vagy egyházunkat és írásértelmezésünket megpróbálni igazolni a Bibliából, mint szembenézni azzal, hogy netán engem is sok más ezer, vagy millió hívővel együtt jóhiszeműen félrevezettek. És igen nagy bátorság és Istentől kapott hit, bölcsesség, alázat és következetesség szükséges ahhoz, hogy naponta keressem és kutassam a Biblia kijelentéseit úgy, hogy ne csússzak téves tanításokba, és ne rendbontónak tűnjek akkor, amikor ó-t és újat hozok elő annak megfelelően, amit az Úr kegyelméből megértettem. Ez nem jelenti azt, hogy a bibliaértelmezési hagyományokból mindent elvetnék, hiszen lehetnek olyan korai egyházatyák, akiknek az írásmagyarázatait is érdemes olvasni, vagy ott vannak a reformátorok, akik sok mindent helyesen értettek meg a Bibliából. Az Úrnak Lelke közülük is többeket elvezethetett számos olyan igazság megértésére, amit esztelenség lenne tagadni, ám minden ilyen egykori tanító, vagy tanítás végső mércéje egyedül az, hogy mit mond az Isten igéje, a Biblia! Minden nemzedéknek joga van megvizsgálni az elődeinek a bibliaértelmezéseit, próféciamagyarázatait, egyházának tanításait, és ha az nem egyezik a Biblia tanításainak összefüggésével, akkor azt el kell vetni, ha pedig valami egyezik, akkor azt érdemes megtartani. Egyetlen tanítónk van: Krisztus (Mt 23,8). Krisztusról pedig mind az Ó- mind az Új-szövetségi Szentírás egésze ad egyedül hiteles kijelentéseket, amely a Biblia tanúsága szerint Isten hozzánk intézett szava, és ez igazság (Jn 17,17; 2Pt 1,19-21; 2Tim 3,16-17; 1Tim 2,13).

Vallom viszont azt, hogy a Biblia értelmezésének van közösségi jellege is. Ha nem volna, akkor az írásmagyarázó végső soron individualizmusba, az egyénieskedés zsákutcájába futna bele, és vinne tévelygésbe másokat is. A Biblia értelmezésének a közösségi jellege nem mond ellent a Sola Scriptura elvnek, hanem azt jó esetben kiegyensúlyozottá teszi. Gondoljunk arra a reformáció korabeli gyakorlatra, amikor Luther levelezéseiben tanácskozott egy-egy kérdésről Philipp Melanchthonnal vagy Andreas Karlstadttal és más reformátorokkal; vagy amikor ilyen és hasonló írásmagyarázati viták és értelmezések nyomán hitbeli tisztánlátás jött (vagy nem jött) létre, így álltak össze a különböző hitújítók hitvallásai. Teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy szükség van hívő, imádkozó és Krisztusnak átadott életű, Bibliát kutató emberekre, akik együtt tanácskoznak és kutatják a Szentírást, letéve egymás közt az Én-t és a vetekedést. Így a Szentlélek által Krisztus megmutathatja az egyedül helyes utat az írásértelmezésben és minden más tekintetben. Lásd pl. a XIX. század közepén létrejött adventvárók szombatkonferenciáit, azok eredményeit és légkörét (ennek megfelelően: Fil 1,27; 2,2-5; 3,16). A Bibliaértelmezésben inkább „összehordás” legyen (1Kor 12,7), és ne egyénieskedés. Ez a bibliakutatási és értelmezési módszer alkalmasabb arra, hogy a tévtanításokkal szemben védetté tegyen, és attól is megóv, hogy bárki túlértékelje önmagát vagy a saját írásmagyarázatát. A Szentlelket Krisztus a közösségnek és nem egyetlen embernek adta és adja (ApCsel 1,8; 2,1-4). Ehhez a közösségi elvhez tartozik az is, hogy az előttünk járó korábbi nemzedékek is érthettek meg bibliai kijelentéseket ilyen módon. Ezeket megvizsgálva és a jót megtartva (1Tessz 5,19-21), így a Biblia tanításainak engedve (Róm 16,26) kutatjuk tovább az Isten igéjét nemzedékről nemzedékre.

Még két fontos elvet említek, amelyek nélkül nem lenne teljes ez az írásom. Az egyik az, hogy az Isten igéjét azért kaptuk, hogy annak hittel engedelmeskedjünk: Jn 3,36 (Károli ford.); Jn 7,17; Róm 16,26. Amint ezt megtettük, sokkal jobban megértjük annak az értelmét, mint ha csak tanulmányoznánk azt elméleti szinten, de nem követnénk azt. Tehát aki éli az igét, csak az lehet hiteles tanítója az Isten szavának!

A másik elv gyakorlatilag ugyan ezt jelenti: Ha valaki haragszik az ő atyjafiára, az sötétségben jár, mert a sötétség (a harag) megvakította az ő szemét (1Jn 3,14.15; 2,9-11!). Ebből viszont az következik, hogy egy írásmagyarázó lelkész, teológiai tanár vagy bármely más keresztény, ha a szívében nem békélt meg embertársával, egy idő után a Bibliát is félre fogja érteni és magyarázni, még ha az előbbi írásmagyarázati elveket mind figyelembe is veszi. Ez azt jelenti, hogy a Biblia értelmezése nem csupán helyes biblikus írásmagyarázati tanácsok követése a gyakorlatban, nem csupán módszertani kérdés. Akik az Isten igéjének hittel engednek, és Krisztus lelkületével képviselik azt (Gal 5,22; Fil 2,5), azok Jézusnak a tanítványai. Az ő egységükért imádkozott Jézus az utolsó vacsorán. Erre - és a többi írásmagyarázati elvre - is nagyon vigyázzunk, ha nem akarunk nagyot bukni másokkal együtt a hitéletünkben.

A pusztámból, 2018. február 26.

Pongrácz Róbert
https://szentirascom.blogspot.com/2018/02/ki-ertelmezi-helyesen-bibliat.html

1.     Felhasznált irodalom:
Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, kiadja a Boldog Élet Alapítvány, Budapest, 2002;

2.  Biblia, Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Rózsa Huba, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Kiadója, Budapest, 2005.