2021. április 26., hétfő

Harmati Gyöngyi: Az "égből pottyant" tehén...




Egy régi családi történet az isteni gondviselésről...

      Pár évvel ezelőtt egy családi esemény kapcsán közelről és távolról összegyűlt a rokonságom, ahol a
85 éves, nem hívő nagybátyám az alábbi, általa is csodának tartott történetet mesélte el a családtagok népes
táborának. Mindenki meglepődve hallgatta. 
    Az események a II. világháború végéhez vezetnek vissza bennünket, és megtudhatjuk, hogy egy édesanya
(a nagymamám) három aprócska kisgyermekkel hogyan maradhatott életben, míg a férje a fronton harcolt,
ami hozzájárult ahhoz, hogy én is e világra születhettem. Ékes bizonyítéka ez Isten gondviselő szeretetének.

"Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek. Még meg sem születtél, én már
különválasztottalak magamnak." (Lásd Jer. 1: 5) 

     Szomorú tény, hogy a háborúk időnként megzavarják az emberiség történelmét, rengeteg bajt, 
nyomort zúdítva a hétköznapi emberekre és a népekre is. Nem hagynak mást maguk után, mint szétlőtt házakat, felrobbantott hidakat, kettétört életeket, meggyötört lelkeket, ártatlan árvákat és
vigasztalhatatlan özvegyeket.
  Ezért érthetünk egyet Gárdonyi Gáza szavaival: "Ha a békességet
boltban árulnák, aranyon is meg kellene vennünk."
 Nagymamámnak is egy ilyen vészterhes
korszakban kellett egyedül megküzdenie 3 kisgyermeke felnevelésével. Ez a kis történet arról szól,
hogy milyen hihetetlen módon kapott hozzá segítséget, az isteni gondviselés csodálatos törődését
hogyan is tapasztalták meg saját kis életükben.
       Az a kis falu Somogy-megyében ahol éltek, a II. világháború idején háromszor cserélt gazdát két 
hét alatt. Hol a németek, hol az oroszok próbálták uralmuk alá vonni. Szinte folytonosan dörögtek az
ágyuk és az aknavetők is megtették hatásukat, 
a falu házainak nagy része elpusztult, illetve súlyosan megrongálódott. Ezt az időt a kilenc-, hat- és három éves testvérek édesanyjukkal a szomszédos ház pincéjében vészelték át. A rögtönzött óvóhelyen még másik két családdal is osztozkodtak, nem sok
élettér jutott az oda menekülteknek. A bajban mindenki 
összefogott és csak arra figyelt hogyan is tudnák együtt átvészelni ezeket a nehéz napokat. Miután két hét után minden elcsendesült, a pincelakók kimerészkedtek ideiglenes "otthonukból" és próbáltak túlélni, úgy ahogy akkor lehetett. A helyzet
nem sok jóval bíztatott. A félig rommá lőtt pici kis házuk egyetlen szobájának fala leomlott, a
szomszédok segítettek visszafalazni, hogy télen a fűtés nélküli helyiségben egy kis szalmát leterítve fekvőhelyük lehessen.
      Abban az időben a megélhetés annyira 
szűkös volt, hogy még a túléléshez is kevésnek, elégtelennek bizonyult. Éppen ezért volt akkora csoda, hogy amikor az "óvóhelyről" előmerészkedtek. A félig romba dőlt kis házikójuk udvarában egy ép egészséges tehén legelészett szép békésen, mintha csak őket várta volna. 
Ártatlan szemeivel csak bámult a gyerekekre és el nem árulta volna semmiért sem, hogy hogyan is
került oda. Azóta már sok évtized eltelt és nem értjük, hogy soha senki nem kereste. Nem hiányzott senkinek egy ilyen értékes kincs abban a nyomorúságos háborús világban, amikor az étel, a finom
laktató tej hatalmas értéket képviselt. A gyermekek anyukája, 
az én Nagymamám minden másnap
megfejte a tehenet. Túrót és tejfölt készített a tejből, amit a 8 
kilométerre fekvő városba gyalog vitt
eladni, illetve elcserélt ennivalóra vagy használt ruhára, mikor mire volt szükség. A tehén nemcsak
táplálta a gyerekeket, hanem a közelben folydogáló patak partján a szinte égig érő fűben, legelészés
közben hűséges bociszemeivel figyelemmel is kísérte a testvérek egyszerű 
játszadozását és
ugrándozását. 
     Mekkora öröm lehetett ez az óvóhely sivársága és a rettegés napjai után! 
A kisgyermekek sorában édesanyám volt a középső, akkoriban 6 éves volt. Az Ő túlélésének lett a következménye, hogy élhetek
és e sorokat most papírra vethetem és tovább is 
adhatom. Ha nincs ez az égből küldött ajándéktehén,
akkor a három kisgyermek talán meg sem éri a 
háború végét, és Apukájuk, az én nagypapám hazatérését a még négy évnyi hadifogságból. Így teljesedtek be Ésaiás próféta által megírt sorok: "...kenyerét megkapja, víze el nem fogy." (Ésa. 33: 16)

     A családi hagyomány megőrizte ezt az igaz történetet nekünk, késői leszármazottaknak is.
Ha békében élhetünk, becsüljük meg és vigyázzunk rá. Az emberi kapcsolatok igencsak törékenyek,
az önzés világméretekben is ádáz konfliktusokhoz vezethet. Ha az emberek a hatalom szeretete
helyett a szeretetet tennék meg hatalomnak, egyszeriben kitörne a világbéke! De jó is lenne! Ahogyan
Vörösmarty Mihálynak A vén cigány című versében olvashatjuk: "Lesz még egyszer ünnep a világon!"
       Tudjuk azonban, hogy ez ebben a földi történelemben nem következhet be, csak Jézus eljövetele
és az újjáteremtett föld, egy új, megváltott emberiség által valósulhat meg.  

"Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak "háború" van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem
oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány
ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra,
ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok."
(Fekete István)


További önéletrajzi ihletésű pillanatkép történetek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése