Dsida Jenő: Krisztus...

Valent Anna fotója...

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -


Dsida Jenő (1907-1938), erdélyi magyar költő.

Berzsenyi Dániel: Bölcsesség...

saját fotóm: Tükröződés...(H.Gy.)

S ne kérj az égtől többet, mint adott.
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.

Egyházas-nagyberzsenyi Berzsenyi Dániel (1776-1836), magyar költő. Középbirtokos
nemesi családban született. Sopronban, az evangélikus líceumban tanult, ahol inkább
testi erejével tűnt ki, mint szorgalmával vagy jó magatartásával.

Harmati Gyöngyi: Lélek-metszés.....

saját fotóm: Metszésre várva...(H.Gy.)

Minden reggel mikor reménykedve felnyitod szemedet,
- vajon mi az első gondolatod?
Minden este mikor fáradtan lehunyod szemedet,
- vajon mi az utolsó gondolatod?
Remélem csak ennyi:
Szeretnék, Uram a Te kezedben hasznos eszközzé válni,
jó gyümölcsöket teremni életemnek elvadult fáján!

Szeretet nélkül emberi lényünk csupán vegetálni
képes, jobban hasonlít a holtakhoz, hiába élő még.
Öröm nélkül a szívünk kiszáradt kert, sivár vidék
messzire menekül tőlünk ember és állat egyaránt.
Békesség nélkül az ember embertársának acsarkodó
farkasává válik, mely folyton prédára les.
Béketűrés nélkül az emberi kapcsolataink a
türelmetlenség fojtogató légkörében vergődnek.
Szívesség nélkül jó cselekedeteinket csupán a
képmutatás ragyogó álruhájába bújtattuk.
Jóság nélkül az iszonytató gonoszság bugyraiból
menekülést, kijáratot sehol sem találunk.
Hűség nélkül a keserű csalódás, a bizalmatlanság
mérgező levegőjétől fuldokolva, némán zokogunk.
Szelídség nélkül erőszakos, önző lényünk követelődző
akaratát a lehetetlenséggel határos megfegyelmezni.
Mértékletesség nélkül falánk hernyóként felemésztjük
magukat, majd magukkal együtt az egész világot.

Amíg ébren vagyunk, amíg még élünk adjunk hálát
a mennyei Kertész türelmes lélek-metszéseiért.
(Galata 5:22)

Harmati Gyöngyi
         S.D.G.

Reményik Sándor: Üres templomban...

saját fotóm: Egregyi templomban...
(H.Gy.)

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.


Reményik Sándor (1890-1941), költő, a két világháború közötti erdélyi
magyar líra kiemelkedő alakja. Írói álneve: Végvári.

Szent-Gály Kata: Örvendező zsoltár...

saját fotóm: Sárvári Arborétumban járva...
 (H.Gy.)

Mily boldog az, ki benne él a Mában,
ebben a sokarcú, fejlődő világban,
mint bárki más, -- de nem belőle él!

Boldog, ki mindent magáénak érez,
és úgy járul hozzá a közös egészhez,
mint fa lombjához az élő levél!

Boldog, ki alkot, és csak jót akar:
játszik az élet sok javaival,
játszik örömmel, -- ám szíve pihen
az áldott Úrnál, békességesen!

Boldog, ki mély és tiszta, mint a Tó,
és úgy, ahogyan abban látható
a boltozott menny rezgő csillaga,
vagy a Badacsony fésült oldala,
s a jegenyék, a borzolt nádsűrű,
-- mi rajta ing, de nem merül bele,
így ő az élet változásait,
a rebbenő kis perceket, s amit
az évek hoznak és a múltba hull,
nem hagyja mélyre hatni, mert
mint minden szabad-szívűek,
a maradandót kapta távlatul
az elmúlók helyett!

Radnóti Miklós: Töredék...

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.


Radnóti Miklós (1909-1944), magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője, 
oklevelet szerzett magyar–francia szakos középiskolai tanár. Jellemző rá a tiszta műfajiságra 
való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

Babits Mihály - Az Isten és az ördög...

Az Isten és ördög két jó hivatalnok.
Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,
mióta az Ember, e gyenge akarnok,
viszi mindkettőnek ürült hivatalát!
Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.
Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket
karmol házaival; majd fölibük szökken
és nagy diadallal lebombázza őket.

De talán úgy kell és már elvégeztetett.
Én már összeomlott városokat látok.
Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,
s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.
Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz
s messze tereket fed a vasak selejtje:
feledt célú gépek hullamezeje az,
ahol a rozsdának nyil virágoskertje.

A megmaradt ember kibúvik tornyából,
Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.
Van-e még friss szellő eleven virágból?
Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?
Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?
Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?
S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,
nézni még óriás óráját, az eget?

Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,
magunk gyilkosává ítélt embereknek,
Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta
gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?
Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok
a fa alatt, mely pár aszu meggyet ad még,
s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok...
Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!


Szentistváni Babits Mihály (1883-1941), teljes nevén: Babits Mihály László Ákos költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat 
első nemzedékének tagja. Török Sophie férje, Babits Ildikó apja.