Miután végzett a terepszemlével kiballagott a konyhába. Kihúzta a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal alól a hokedlit. Kézhátával lesöpörte az asztallapról a morzsákat és elővette a dossziét. Kivett egy foglalási jegyzőkönyvet. Elkezdte felírni sorban: l db használt szekrénysor 45. 000 Ft, egy db használt színes Tv 32. 000 Ft, két olajkép 16. 000 Ft. Itt tartott, amikor előjött a kisszobából a fiatalasszony. A vízcsapnál lemosta kezét, megtörölte a radiátorra terített konyharuhában és kezet nyújtott a végrehajtónak.
–Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megvárakoztattam Önöket, azt hiszen nélkülem is el tudják végezni a munkájukat az urak! Főzhetek egy kávét?
–Köszönjük, elfogadjuk. Asszonyom, tisztában van azzal, hogy a lakáson négyszázezer Ft. Jelzálogkölcsön van bejegyezve, melyért, mivel nem fizették ki a Banknak, a férj elhalálozása miatt, önöknek kell jótállni. Mivel többszöri felszólításra sem törlesztettek, így foglalásra, majd később a kiegyenlítetlen, még fennmaradó összeg ellenértékeként árverezésre kell bocsátanom az ingatlant.
–Tudomásul veszem-, sóhajtotta a fiatalasszony és kitöltötte az időközben lefőtt kávét. A végrehajtó, miközben a kávéját kavargatta, megkérdezte.
–Hogy történhetett meg, hogy itt maradtak ennyi adóssággal?
–a férjem kényszervállalkozóvá vált a saját vállalatánál. Biztosítása nem volt. Minimálbér után fizetett adót, Tb járulékot. Amíg tudott dolgozni jól ment. Megvolt mindenünk. Hanem tavasszal rosszul lett. Kiderült gyomorrákja van. Erre vettük fel a két kölcsönt. Próbáltuk az orvosokat megfizetni. Kellett a gyógyszerekre, a csodadoktorokra. Szerettük volna kijátszani a halált, de a halál ügyesebb volt nálunk… sajnos szegény Alfrédem pokoli kínok közt meghalt. Én fizetés nélküli szabadságot vettem ki és itthon ápoltam. Mire visszamentem volna tanítani, megszüntették a státuszomat.
Mit kezdjen magával egy kirúgott matematika tanárnő? A lakásrezsit fizetni kell, a gyerekeknek enni kell, tudni, adni, néha egy –két ruhadarabra, cipőre is kell költeni. Felvettem hát lakásfelújításra a másik 200 ezret. Az is elment a gyógyításra. A kezeim között lehelte ki a lelkét. De legalább a családja, a gyerekei vették körül utolsó óráiban. Nem bántam meg, hogy felvettem a kölcsönöket. Őérte tettem. Mondogatta pedig szegény, hogy Ancikám, hagyjatok meghalni! Gondoljatok a jövőtökre, ne költsünk az orvosokra, csodaszerekre, nekem a nélkül is végem van! Nem hallgattam rá.
–a szülőktől, rokonoktól nem tudna kölcsönkérni, hogy legalább elkezdje törleszteni? Meg tudnánk úgy oldani, hogy halasztást kérek, mondjuk két évre. Nem kellene a lakást elárverezni! Legalább 100. 000 Ft-ot kellene befizetnie. Most ahogy összeszámoltam, ha nagy jóakarattal becsülöm is fel, nyolcvanezer körüli összeget tudunk elvinni. Az ágyakat nem rekvirálhatom el a gyerekek alól, a gyerekbútor semmit nem ér, a mosógépet nincs szívem elvinni, a többi kacattal nem tudok mit kezdeni. Ékszerei nincsenek?
–Voltak, de mindent eladtam, zálogba tettem, nem tudtam kiváltogatni őket. Minden, ami értékünk volt elment a gyógyításra. Az orvosok a végsőkig hitegettek, biztattak bennünket, pedig tudták, hogy nincs remény! És a főorvos az utolsó pillanatban is zsebre gyűrte a hálapénzt! De, legalább a lelkiismeretem tiszta. Én mindent megtettem.
–Hol dolgozik? A munkahelyén nem tudnak segíteni?
–Óvodában vagyok dadus. Ők sokat segítenek. A kisfiú ott van velem, míg dolgozom. Ingyen étkezünk. A maradékot hazahozom éthordóban. Mindig marad, mert naponta van egy-két lemondás. Este, amikor lefektetem őket, a lépcsőházat takarítom, az is hoz valamit a konyhára. Komolyan mondom magának, sokszor kétségbeesésemben, már azon gondolkodom, hogy árúba bocsátom a testemet. Még fiatal vagyok, kívánatos… Mindent megtennék, csak utcára ne kerüljünk. Nem bánom, vigyen el mindent, ami mozdítható! Vigye a mosógépet is, a hűtőt is! Talán összejön az a 100. 000 Ft.
–Jól van, asszonyom. Hozzáírom a hűtőgépet, a gyerekbútort, az annyi, mint 105. 000 Ft. Megkérem magának a halasztást és a részletfizetést a helyzetére való tekintettel. Láthatja, nem vagyok én olyan szemét, szőrösszívű végrehajtó, mint sokan hiszik! Ürítsék ki a szekrényeket, majd Cicvarek kolléga segít, aztán lehordja a rakodóval a teherautóra sorban.– mondta és arra az időre amíg a kipakolás, folyik bement a nagyszobába és leült a Tv-vel szembeni fotelba. Bekapcsolta a készüléket és keresett egy adót találomra. Mindegy mivel üti el a kínos perceket, csak terelje el a figyelmét erről a kellemetlen dologról. Legszívesebben leitta volna magát, mint annyiszor máskor, ha besokallt a sok szomorú rekvirálástól.
Amint üldögélt, betotyogott a három év körüli aranyszőke hajú kisfiú, Karcsika. Odasompolygott elébe, megérintette a térdét. A végrehajtó összerezzent az érintésre. Kérdő tekintetet vetett a csöppségre. A kisfiú, félénken megszólalt.
–Bácsi, nézzünk mesét!
–Ahogy gondolod– mondta Pemete és átkapcsolt a mesecsatornára. A kisfiú az ölébe fészkelődött. Érezte a friss, üde gyerektest illatát. Ült és mereven bámult maga elé. Gondolatai messze jártak. Látta amint az ötvenes években apját bekényszeríttették a TSZ-be. Amint az utolsó tehenet, a lovat is a kiscsikóval, elhajtották a közösbe. Teherautóra pakolták az ekét, boronát, mindent. Ott maradtak a gazdasági épületek kifosztva, üresen. Mikor elmentek az apja nem szólt semmit. Csak ült a gyújtóst aprító tőkén és mereven maga elé bámult. Aztán elindult a padlásfeljáró felé. Felment. Felakasztotta magát a mestergerendára. Ottmaradtak a semmire. Anya, ők hárman, gyerekek és a nagymama. Élni kellett, tanulni, iskola mellett a háztájiban dolgozni, hogy megéljenek valahogy…
Múltba révedéséből Cicvarek hangja riasztotta fel.
–Végeztünk, főnök, vinnénk a TV-ét.– a végrehajtó, beleegyezően bólintott. Cicvarek kihúzta a konnektorból a TV-dugóját. Elsötétedett a készülék. Ekkor szokatlan dolog történt. A kisfiú leugrott az öléből és a TV-t cipelő Cicvarek lábaiba csimpaszkodva sírt, kis öklével ütötte, ahol érte.
–Ne vidd el e mesedobozomat! Nem engedem, ne, ne! –sikoltotta. Majd mikor belátta, hogy erőlködése semmit sem ér és vele együtt kifelé lépked az ember a szobából, mint egy tolvaj, hirtelen elengedte a lábát és visszaszaladt a végrehajtóhoz. Felkuporodott az ölébe, átkarolta a nyakát és sírva, hüppögve sikoltotta bele az arcába.
–Bácsi, te, hagyod, hogy ellopják a mesémet? Hát Te sem tudsz segíteni? – csak szorította a nyakát, könnyeivel összemaszatolva a végrehajtó arcát. Ekkor végleg betelt a pohár. Pemete ölébe kapva a gyereket, hirtelen felpattant, kilépett a folyosóra. Még elérte a liftre várakozó Cicvareket.
Ennyit mondott csak neki:– vidd vissza a TV-t!
–De, főnök…– aggályoskodott Cicvarek. Pemete ellentmondást nem tűrően nézett rá. A sofőr tudta, ha a főnök szemei villámokat szórnak, akkor nem szabad ellenkezni. Elindult hát vissza a készülékkel a szobába. Pemete a gyerekkel a karjaiban, arcukat egymás arcához szorítva bement a szobába és leült a fotelba. Megvárta, míg Cicvarek bekapcsolja a TV-ét. A kisgyerek átölelve a nyakát, csókolta, ahol érte és sírva-kacagva hüppögött.
–Tudtam, hogy nem engeded, tudtam, szeretlek bácsi, te jó ember vagy!
Pemete megrázkódott. Az értetlen arccal előtte ácsorgó Cicvarek zökkentette vissza a valóságba.
–Mi a téma főnök? – kérdezte aggódó arccal, arra gondolván, főnöke kiakadt, mint a kakukkos óra. – Pemete ránézett és csak ennyit mondott neki.
–Hozzatok vissza mindent! A szentségit ennek a rohadt világnak!
Miután mindent visszahordtak, akkor így fordult a sírva hálálkodó fiatalasszonyhoz.
–Idefigyeljen Müllerné! Én kifizetem az adósságát! Na, de ne gondolja, hogy csak úgy, eltüntetem a sarát, vegye ezt hitelnek, amit majd apránként ledolgozik nálam!
Én agglegény vagyok. Minden hétvégén eljönnek hozzám a gyerekekkel. Kitakarít, kimossa a szennyest, két napra megfőz. Megebédelnek nálam, és éthordóban elviszi a vasárnapi ebédjüket. Na, megegyeztünk?
Az asszony hűdötten nézett rá, aztán a plafonra pillantott, hogy ha most nem szakad le, akkor, mégis csak van isten. A könnyeivel küszködve csak bólintani tudott.
Pemete átadta a lakáscímét, telefonszámát és miután mindent visszaraktak a helyére úgy, ahogy jöttek, el is tűntek. Elvitte őket a fagyos őszi szél.
–Az Egyujjasba! – adta ki az utasítást a sofőrnek–be akarok rúgni! A kocsmába érve így szólott a csaposhoz: Irmuskám, bülbülmadaram! Ma mindenki az én vendégem!
–Mi történt végrehajtó úr, csak nemhogy, magára szakadt az OTP?
–Nem, Irmuska, ennél súlyosabb a helyzet: megérintette a lelkemet a Jó Isten!
