Egy fontos éjszakai utazás története...

saját fotóm: Tükröződés...(H.Gy.)

Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre, és dudáltam. Néhány percet várakoztam,

de semmi mozgást nem észleltem.Újra megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom,
úgy hogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok, azonban mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig
és becsöngettem.
- Egy pillanat! - válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves
forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt, kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi
fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér
lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve. Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja,
visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben. Miután beraktam a
bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan sétáltunk a taximhoz, miközben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség. - feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az 

édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! - mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte:
- Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út - vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom - mondta. - Egy hospice házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. Nagyon csendesen beszélt.
- A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra. Csendesen a műszerfalhoz nyúltam, és kikapcsoltam
az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen
liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével
költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lánykorában az még bálterem volt,
és a többiekkel odajártak táncolni. Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy épület előtt.
Nem mondott semmit, csak maga elé révedt. Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton,
jelezte: most már mehetünk, nagyon elfáradt.
Szótlanul haladtunk a megadott címig. Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé.
Profi udvariassággal segítettek. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az
utasomat már beültették egy kerekesszékbe.

- Mennyivel tartozom? - kérdezte, és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel - feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből - mondta.
- Vannak más utasaim is - válaszoltam.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam, és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak. Köszönöm.

Megszorítottam mindkét kezét, és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogyan becsukódik mögöttem
a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót. Aznap csak vezettem, céltalanul. Nem vittem utasokat.
Nem volt kedvem beszélgetni. Egyre csak az járt az eszembe, mi lett volna, ha az asszony egy
dühös sofőrt fog ki? Vagy olyat, aki aznap türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok
türelmetlen, és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint azon az éjszakán.

(Ismeretlen szerző után)