 |
| Árvai Márta festménye... |
„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”
(90. zsoltár 12. vers)
Újévi gondolatokról lévén szó bizonyára a „napok számlálása” kifejezés ötlik először a szemünkbe, amely az idő értékére és az emberi élet múlandóságára figyelmeztet.
Kérdés, hogy jó dolog-e számlálni a napjainkat? Nem jobb-e „éljed, élvezd a mai napot” jelszóval élni, azt a filozófiát követni, hogy „amíg mi vagyunk a halál még nincs itt, amikor meg itt van, már mi nem vagyunk”? Szellemesnek tűnik ez a mondás, csakhogy nem igaz. A halál végig jelen van életünk folyamán is, egyrészt mások halála által (nem egyszer a szeretteinktől és barátainktól való fájdalmas búcsúzásként), de a saját reményeinkről és terveinkről való fokozatos lemondás, az öregedés realitása, erőnk megfogyatkozása révén is. Igazak a költő sorai:
„Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet,
s itt van. Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni,
meg kell halni!”[1]
s itt van. Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni,
meg kell halni!”[1]
Bizony jó dolog számlálni, nem csak az esztendőket, de még a napokat is, azaz megbecsülni, hasznosítani az idő minden kis szilánkját. (Hasznosítás lehet persze a szükséges pihenés, vagy a felfrissítő tevékenységváltoztatás tudatos választása is.) Fárasztónak tűnik mindig gondos, tudatos módon bánni az idővel? Valójában megnöveli az élet értékét és örömét, felfokozza az életerőt, ha így gazdálkodunk életidőnkkel…
„Bölcs szív” – ízlelgetjük, kerülgetjük ezt az egyszerű, de érzékelhetően mély értelmű kifejezést… A Bibliában éppúgy használatos átvitt értelemben a „szív” szó, mint magyar nyelvünkben, de nem ugyanazzal a jelentéssel. A mi szóhasználatunkban az érzelmek összességére, központjára és forrására utalunk vele. A Biblia fogalomvilágában viszont az ember egész lelkivilágát, teljes belső emberét jelenti a „szív”, beleértve az értelem és a lelkiismeret, valamint választási képesség, az akarat működését is.
A „bölcs” jelző is magyarázatra szorul, mert ez is sajátos fogalom a Bibliában. Nem éles észt jelent, sőt még csak tapasztaltságot sem, mint a nyugati civilizációban. Az alábbi igék tárják fel a tartalmát leginkább: „Kicsoda köztetek bölcs és okos? Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével…A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató” (Jak 3,13,17). Jakab apostol tehát „felülről való bölcsességnek” nevezi az ilyen fajta bölcsességet, élesen megkülönböztetve a „földi bölcsességtől”, amely - mint írja – „testi”[2], azaz én-középpontú, végső forrását tekintve „ördögi”[3], illetve nyíltan ilyen jelleget is ölthet. Tömören meghatározva, a bölcsesség az isteni szeretet-törvény által meghatározott gondolkodásmód és életgyakorlat, ami a helyes irányú szellemi fejlődés határtalan távlatai felé is megnyitja az utat.
Ennek a bölcsességnek viszont Isten a „feje”, azaz a kezdete és forrása, amint ezt az Írás többszörösen kijelenti: „Az Úrnak félelme feje a bölcsességnek…” (Péld 1,7). „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme…” (Zsolt 111,10; Péld 9,10). „Íme, az Úrnak félelme az a bölcsesség” (Jób 28,28). Itt is szükséges némi magyarázat. Az „istenfélelem” fogalma nem Istentől való félelmet jelent, hanem mély tisztelettel és csodálattal való feltekintést őreá, ilyen viszonyulást a világot teremtő, fenntartó és erkölcsi lényében tökéletes Istenhez.
Logikusan következik ebből, hogy a zsoltárszerző Istenhez folyamodik e kéréssel: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy a bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember taníthatóvá válik, kész tanítvánnyá lenni. Feladja büszkeségét és magabiztosságát, nem érzi megalázónak azt, hogy a „végére- mehetetlenül bölcs”[4]Istentől tanuljon.
Csakis ezen az úton, ennek a lelki magatartásnak a következetes gyakorlásával juthat az ember „bölcs szívhez”. Akárcsak egy csekély eltávolodás ettől az Istenhez való helyes viszonyulástól - máris veszélybe kerül az ember. Beteljesedik rajta: „magukat bölcseknek vallván balgatagokká lettek”[5]. Először egy dologban, majd mind több dologban, végül pedig végzetesen letérhet az ember a bölcsesség útjáról.
De lehet-e Istentől tanulni földi embernek, holott Ő „hozzáférhetetlen világosságban lakozik, az emberek közül senki nem látta, semnem láthatja”[6]. Ha nem volna lehetséges, nem szólnának hozzánk ilyen igék, ígéretek: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). „Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek” (Jn 6,45). „Kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem” (Jer 29,13).
Mi tehát a jelen földi élet valóban értelmes és reális célja, ami miatt az idő roppant érték, amiért érdemes a napokat tudatosan, értelmesen „számlálni”? A tömör válasz így hangzik: „bölcs szív”. Ehhez nem férhetnek hozzá földi emberek és körülmények, nem rabolhatják el tőlünk. Sőt, ez az örök élet alapja és biztosítéka, amint az Írás mondja: „Boldog ember, aki megnyerte a bölcsességet…, életnek fája ez azoknak, akik megragadják! (Péld 3,13.18).
Vankó Zsuzsa
[1] Babits Mihály: Ősz és Tavasz között c. versének 2. versszaka
[2] A test (görög: szarx), illetve testi (szarkinosz, szarkikosz) bibliai kifejezések a megromlott, önzéstől, én -középpontúságtól meghatározott és áthatott emberi természetet jelölik.
[3] A Biblia szerint a bűn filozófiájának és életgyakorlatának az „ördög”, vagy Sátán a feltalálója és ihletője (Vö.: Jn 8,44; Jel 12,9).
[4] Ésa 40,28
[5] Róm 1,22
[6] 1 Tim 6,15-16 (vö. Jn 1,18)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése