 |
| saját fotóm: Fák...(H.Gy.) |
Lent a verőfényes délvidéken két szerzetes olajfát ültetett.
- Istenem - így imádkozott az egyik - küldj jó kiadós esőt,
hogy a fácska gyökeret verhessen. Isten meghallgatta a kérését.
Azután így imádkozott:
hogy a fácska gyökeret verhessen. Isten meghallgatta a kérését.
Azután így imádkozott:
- Istenem, most küldj napsütést! Úgy lett. Azután kérte, hogy
jöjjön a dér, hogy megszilárduljon a fácska kérge. S valóban,
belepte a fát az ezüstös dér - és erre a fa elpusztult.
Felkereste szerzetestársát és szomorúan elbeszélte neki, hogy mi
lett a fával.
jöjjön a dér, hogy megszilárduljon a fácska kérge. S valóban,
belepte a fát az ezüstös dér - és erre a fa elpusztult.
Felkereste szerzetestársát és szomorúan elbeszélte neki, hogy mi
lett a fával.
- Hogy lehet az, hogy a te fácskád friss és virágzik?
Mit csináltál vele?
Mit csináltál vele?
- Én a fácskát egészen az Isten kezébe helyeztem - felelte a társa.
- Azt gondoltam, hogy Isten, aki a fákat teremtette, ő tudja a
legjobban, hogy mire van szükségük. Nem adtam tanácsokat Istennek,
hanem csak azt mondtam:
- Atyám, a te gondjaidra bízom ezt a fácskát!
"Minden gondotokat őreá vessétek, mert néki gondja van reátok." (1. Péter 5: 7) - Azt gondoltam, hogy Isten, aki a fákat teremtette, ő tudja a
legjobban, hogy mire van szükségük. Nem adtam tanácsokat Istennek,
hanem csak azt mondtam:
- Atyám, a te gondjaidra bízom ezt a fácskát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése