Monostori Mária: Sári Panka a megváltozott macska

Nyitott Szemmel magazin 40. szám
www.nyitottszemmel.hu

Sokan mondják az emberek közül, hogy nem tudnak megváltozni. Magunktól nem is vagyunk képesek erre. Istennel együtt azonban minden lehetséges. Ez a történet, amit most elmesélek, arról szól, hogyan változott meg a cicánk. Ha neki ez sikerült, mennyivel inkább megváltozhat egy ember.

Amikor néhány évvel ezelőtt lányaimmal a tanyára költöztünk, egyik délután nagy meglepetésünkre két nagyobb macska és két kiscica lepett meg bennünket. Nem tudtuk, honnan kerültek ide, de olyan betegesen soványak voltak, hogy lányomnak azonnal megesett rajtuk a szíve, és könyörgött, hogy adjunk nekik enni. Másnap vásároltunk is macska eledelt és naponta etettük őket. Hamarosan nevet is adtunk a kis jövevényeknek, akik ettől kezdve odaköltöztek. Ahogy a szomszédokkal megismerkedtünk, az egyikük közölte, hogy elcsábítottuk a macskáit. Nem volt komoly neheztelés a hangjában, azt gondoltam, talán nem haragszik túlságosan. Kiderült, hogy ezen a négy macskán kívül maradt még neki legalább nyolc. Kicsit jobban megvizsgálva a cicákat megállapítottuk, hogy mindegyik lány. Egyikük számomra különösen ronda volt. Bundája tarka színű, olyan, amilyet még sosem láttam. Fekete, vörös, barna színek keveréke. Azért volt olyan taszító a számomra, mert idegen színe mellett rendkívül lesoványodott. Elneveztem Sárinak. Alig telt egy hónap, a kis beköltözők megerősödtek, és birtokba vették az udvart és az ablak alá kitett ülőgarnitúrát is. Amikor a kutyát sétálni vittem, Sári is minden eljött velünk, sőt néha egy másik cica is. Sári nem csak ebben volt különleges, hanem abban is, hogy mindig hálásan megköszönte az ételt. Kis fejecskéjét hozzádörgölte köszönet képen a kezemhez, amikor enni adtam nekik.

A négy lány cica hamarosan újabb kis apróságokkal lepett meg bennünket. Egyik alkalommal Sári hat kis cicának adott életet, előző évben született gyermeke pedig háromnak. A kilenc csipás szemű szinte egy időben látta meg a napvilágot. Az egyik alom a padláson, a másik az udvaron. Megszokott életünk a feje tetejére állt. Miközben gyönyörködtünk a játékos kis jószágokban, állandóan félteni kellett őket a kutyától. Nem bántotta őket, ha nyugodtan viselkedtek. Ha azonban megijedtek tőle és fújni kezdtek rá, akkor bevadult. Elkapta nyakuknál fogva, a szájába vette, és a megrázta őket. A féltés és az idegesség kiborított bennünket. Nem tudtam, mire érkezem haza, ha elmegyek otthonról. Egyik nap azt vettem észre, hogy Sári el kezdte lehozni az udvarban született kismacskák mellé a saját cicáit a padlásról. Akkor még nem is tudtuk, hányan vannak. Ő lehozta őket, én meg visszavittem, mert féltettem. Nem fogtam meg őket kézzel, nehogy a szag miatt idegenkedjen tőlük. Erre az volt a válasza, hogy újra lehozta őket, majd úgy döntött, hogy nem megy fel hozzájuk. A kicsik már annyira éhesek voltak, hogy az egyik az emelten lévő erkély rácsán keresztül akart kibújni. Kénytelen voltam lehozni az összeset, akkor derült ki, hogy hatan vannak. Egyik szebb volt, mint a másik. Egy vörös, két zsemleszínű, egy szürke és két fekete. Hála Istennek, azonban Felhő, a jack russel kutyánk, ezek közül a kis cicák közül egyet sem tépett szét. Amikor már mi is a közelben voltunk, akkor meg tudtuk óvni őket. Egy alkalommal azonban a padláson pár napos cicákat talált, azokat mind elpusztította, mert betolakodóknak minősítette. A kilenc kis cica aranyosan kergetőzött és játszott az udvaron. Amikor megéheztek, hol az egyik anyacicához rohantak, hol a másikhoz. Nem számított, melyik az anyjuk. Azt a tolakodást, amit rendeztek, hogy élelemhez jussanak, csak nevetve lehetett nézni. Sok gondot jelentett az is, hogy egy idő után nem volt elég a tej, pótolni kellett volna valamivel. Vettem a boltban pótszert, de azt nem ették meg, rágni még nem tudtak. A másik gondot az okozta, hogy mindenhová odapiszkítottak. Már a többedik alom született meg, mire erre is megoldást találtunk. Attól féltünk, ezt a sok apróságot nem tudjuk majd kinek odaajándékozni. Feltettük a képeket az internetre, kivittük őket a vásárba és körbe kérdeztük az ismerősöket, így minden alkalommal elkeltek. Az anya cicák azonban nagyon lesoványodtak, rossz volt nézni őket. Úgy döntöttünk, hogy ivartalanítjuk őket. A négy, akkor már felnőtt cicából az egyik sajnos eltűnt. Egy másik pedig megbetegedett és elaludt. Az egyik alomból megmaradt egy fekete cica, vele egészült ki a csapat. Egy év múlva ismét megbetegedett egy cica, és őt is el kellett temetnem. Már csak Sári maradt, és a kis fekete. Amikor a fekete cica beteg kölyköket hozott a világra, őt is ivartalanítottuk. Már csak két ivartalanított felnőtt macskánk maradt.

 Mindketten megerősödtek, mert már nem kellett szoptatniuk, és nem volt, ami elszívja az energiájukat. Sári az idősebb, a ronda macska, szép, és különleges állattá vált. Szerettem volna felvenni és megsimogatni, de sosem engedte, és ha sikerült is ölbe vennem, hamar kiugrott a kezemből. Kiderült, hogy az eredeti gazdája Pankának hívta, ezért lett a neve Sári Panka. Sári továbbra is minden alkalommal megköszönte az ételt, és jött velünk sétálni. Novemberben megbetegedtem, kórházba kerültem, és utána hetekig nem voltam itthon. A szomszédok etették a cicákat. Utána elutaztam egy időre. Akkor ismerősök adtak nekik enni. Amikor hazaértem, sok elfoglaltságom akadt. Egyik este azt vettem észre, hogy a fekete cica nem eszik, és a hasa nagyon felfújódott. Láttam, hogy befekszik a helyére, amit a hideg ellen eszkábáltam nekik az udvaron. Sári nem mindig aludt ott, ő néha inkább a padlást választotta. Most azonban odafeküdt beteg gyermeke mellé és nyalogatta, szeretgette. Amikor kimentem este a tűzre tenni, bekukucskáltam a takaró alá és láttam, hogy mindketten bekuporogtak a védett helyre, és a lehorgasztott fejű fekete cicát szeretgeti az anyja. Nagyon meghatódtam a látványtól. Másnap reggel láttam, hogy Sári kijött a „házikóból”. Amikor a takarót felemeltem, a fekete cica kinyúlt és elernyedt látványa fogadott. Nagyon sajnáltam szegényt, de azzal vigasztalódtam, hogy nem szenvedett sokáig. Egy másik cicánk is néhány nap alatt elpusztult egy betegségben. Minden nyervogás nélkül, csendben szenvedett. Már akkor elgondolkoztam rajta, hogy az állatok mennyivel különbek ebben az embernél. Nem vittük orvoshoz, mert megtapasztaltuk, hogy ilyen esetben méreg drága kezelésekkel csak meghosszabbítják a szenvedéseit. Amikor beteg az állat már jobb, ha az ember nem nyúl hozzá, mert nem tudja, mi a baja és nem okoz-e neki is valami fertőzést. Így nem tudtam szegényt vigasztalni. Nagyon meghatott azonban, hogy Sári most ebben az estben megtette ezt. Egész éjszaka gyermeke mellett feküdt, és nyalogatta, szeretgette. Miután elaludt, és eltemettem, nem mászott vissza a „házba”, nem aludt ott. Nem találta a helyét, sokat nyávogott. Látszott rajta, hogy szenved. Egyedül maradt. Az egykor négyfős csapat, majd a kiscicákkal együtt 12 állat mára már csak egy cicából áll.

Sári Panka most megváltozott. Naponta többször nyávogva igényli, hogy felvegyem és simogassam. Nem dörgölődzik oda hozzám, csak megáll, vagy leül az ajtóban és jelez. Kaparászik vagy nyújtózkodik, szeretetre vágyik. Felveszem és simogatom, mert amit a társaitól már nem kaphat meg, azt most tőlem igényli. És ez öröm nekem is. Mert szeretni jó, még akkor is, ha ezt az érzést egy állatnak adhatjuk át.

" Az igaz az ő állatának érzését is ismeri, az istentelenek szíve pedig kegyetlen." Példabeszédek 12,9