Vörösmarty Mihály: ELŐSZÓ...

saját fotóm: Bodzavirág...(H.Gy.)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain. 
Munkában élt az ember mint a hangya: 
Küzdött a kéz, a szellem működött, 
Lángolt a gondos ész, a szív remélt, 
S a béke izzadt homlokát törölvén 
Meghozni készült a legszebb jutalmat, 
Az emberüdvöt, melyért fáradott. 
Ünnepre fordúlt a természet, ami 
Szép és jeles volt benne, megjelent. 
 

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot, 
Mely által a világot mint egy új, egy 
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Viszhangozák azt. S a nagy egyetem 
Megszünt forogni egy pillantatig. 
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. 
A vész kitört. Vérfagylaló keze 
Emberfejekkel lapdázott az égre, 
Emberszivekben dúltak lábai. 
Lélekzetétől meghervadt az élet, 
A szellemek világa kialutt, 
S az elsötétült égnek arcain 
Vad fénnyel a villámok rajzolák le 
Az ellenséges istenek haragját. 
És folyton-folyvást ordított a vész, 
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. 
Amerre járt, irtóztató nyomában 
Szétszaggatott népeknek átkai 
Sohajtanak fel csonthalmok közől; 
És a nyomor gyámoltalan fejét 
Elhamvadt várasokra fekteti. 
Most tél van és csend és hó és halál. 
A föld megőszült; 
Nem hajszálanként, mint a boldog ember, 
Egyszerre őszült az meg, mint az isten, 
Ki megteremtvén a világot, embert, 
E félig istent, félig állatot, 
Elborzadott a zordon mű felett 
És bánatában ősz lett és öreg. 
 

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen, 
Virágok bársonyába öltözik. 
Üvegszemén a fagy fölengedend, 
S illattal elkendőzött arcain 
Jókedvet és ifjuságot hazud: 
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, 
Hová tevé boldogtalan fiait? 
 

Baracska, 1850 - 1851 telén, télutóján

Vörösmarty Mihály (1800-1855) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia 
és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja.