Soós Attila: Ne veszítsd el békességed! 4. rész - A vírus ellenszere: a remény

saját fotóm: Zöld mezőben...(H. Gy.)

Sok minden megváltozott. A legszembetűnőbb, ahogy lelassultunk. Nem sietünk sehová. Nincs is miért! Fiatal apukák, anyukák sétálgatnak gyermekeikkel a közeli parkokban, erdőkben. A kicsik felszabadultan viháncolnak, a nagyobbak szüleik mellett csendesen bandukolnak. A veszprémi állatkert parkolója megtelt autókkal. Látom, ahogy egy anyuka piciny csemetéjét takargatja be meleg pokrócba a hűvös bakonyi szél ellen, mielőtt babakocsival sétálni indulnak. Egy másik anyuka hordozójából mélán kukucskál ki egy aranyos kisbaba. A fiatal szülők is szépek. Szorosan egymásba kapaszkodnak. Némi dermedtség, bizonytalanság ül ki az arcukon. Mi lesz ezután, milyen jövő vár gyermekeinkre? Ahogy elhaladok mellettük ezek a mondatok jutnak eszembe:

„Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.” (Ésa 49 11-12)

Az állatkert zárva van. De a kerítésen túl látom, ahogy az állatgondozók vödrökbe, kiskocsikon töltik fel az élelmet, takarmányt az etetőkbe. Az állatok hangos bőgéssel, vonyítással, rikácsolással köszönik meg a mindennapit gondviselőiknek. Az elmúlt hetekben másokat nem is láthattak. Ettől ők is nyugtalanabbak lettek. De gondozóik közelsége biztonságot jelent számukra. Vajon miért van annyi állat hasonlat - különösen bárányokkal kapcsolatos - a Bibliában?

„Mint pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti.” (Ésa 40, 11)

„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nekik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” ( Jn 10,27-28)

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. (23. Zsoltár)

Ahogy tovább sétálok, gyermekkorom kedvelt helyszínére jutok; a már alig látogatott Fejes – völgybe. A korábban népszerű szánkópályát bokrok, cserjék nőtték be; szinte járhatatlan. Most elhagyatott, sötét, árnyékos és gondozatlan. De ezen keresztül visz utam a temető felé, ahová nemrég édesanyámat temettük. Felidéződik az előbbi zsoltár egy mondata:

„Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.” (4.vers)

Ahogy túljutok az árnyas völgyön egy pázsitos mezőn keresztül vezet az ösvény a temetőig. Közben nem győzők hálát adni a Gondviselő megszámlálhatatlan jeleiért és ígéreteiért. Szüleim és bátyám sírjánál azonban megtorpanok. Vajon milyen reménységet kínál most a Biblia a járványban elhunyt tíz ezrek hozzátartozóinak, illetve akik súlyosan megfertőződtek, és kilátástalannak tűnik gyógyulásuk?

„És hallok az égből szózatot, a mely ezt mondja nekem: Írd meg: Boldogok a halottak, a kik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)

Soós Attila
A Nyitott Szemmel magazin főszerkesztője
https://www.nyitottszemmel.hu/