saját fotóm: Egy óra Londonban...(H. Gy.)
„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk” (Zsolt.90:12)
"Mi nemcsak az élet, hanem az idő országútján is járunk. Ezt rendszerint nem vesszük észre, mert nincs különösebb jele. Ám vannak olyan pillanatok amikor ezt nagyon is közelről tapasztaljuk: születésnapon, gyermekünk, vagy unokánk megszületésekor és Szilveszter napján, amikor az óév egy éjszakán újévre vált, s mi rezignáltan állapítjuk meg, hogy már megint idősebbek lettünk egy évvel. Mindez arra késztet, hogy nézzünk bele az Idő titkaiba az Ige fényénél. Életünk a Tér három dimenziója – a hosszúság, a szélesség és a magasság/mélység mellett a negyedik, az Idő dimenziójában létezik. Az Idő különleges dimenzió, mert míg az első három a Térben materiális-anyagi formában van jelen, az Idő nem, mert láthatatlan, megfoghatatlan, sőt bizonyos értelemben kifejezhetetlen is (tempus inefabilis). Ezen túl, míg a Térben szabadon mozoghatunk bármely irányban, az Időben nem. Ugyanis az Idő irányított, s abban csak előre haladhatunk akár tetszik, akár nem. A jelenünk a múltba tűnik el és reméljük, hogy a jelenből a jövőbe léphetük, s ismételhetjük mindezt addig, míg tart az életünk, s akkor eltűnünk a földi dimenziók világából. Nincs módunk sem a múltba visszamenni, mert az faggyá merevült, mint a jég – csak emlékeink révén idézhetjük fel; a jövőbe sem szaladhatunk előre, mert ezt a homály köde fedi; csak az Idő jelene nyitott előttünk, mely folyékony, mint a víz, amely lecsapódik a jövő fellegéből, s mindjárt múlttá is fagy, amint kisiklik lábunk alól. A régi klasszikus görög-római világ kétféle időt ismert. Az egyik a Kronosz volt, a mérhető idő, melyet percekben órákban, napokban, hetekben, hónapokban és években mérünk. A másik idő a Kairosz volt, s jelentőséggel bíró, fontos, kiemelt idő. Ilyen volt a születés, halál, a nagy esemény, szerencse vagy tragédia ideje. Mi modern emberek csak a mérhető – Kronosz típusú időt ismerjük, ám nem tulajdonítunk akkora jelentőséget a Kairosznak mint a régiek. Az Idő tanítómester. Benne nemzedékek gyűjthetik össze tapasztalataikat, s felhalmozhatják azokat a tudományokban, melyek segítségével civilizációt alkothatnak. Az Idő jótevő: feledtet, gyógyít és igazságot tesz. Az Időt lehet felhasználni, elvesztegetni, megtakarítani, és elherdálni. A mai ember nagymestere az Idő üres elfecsérlésének. Az Idő feltartózhatatlan, megállíthatatlan, visszafordíthatatlan és megismételhetetlen. Az Idő elfogy apránként vagy hirtelen, de meghosszabbítható, végül is betelik. Az Idő szubjektív is: érezhetjük lassúnak vagy gyorsnak. Milyen lassan cammog az idő amikor betegségből lábadozunk, s milyen gyorsan röppen el, amikor boldog óráink vannak. Az Időnek van egy izgató talánya – a Jelen. Mi a Jelen? Egy megfoghatatlan pont! Ami pillanatnyilag van, de már nincs is mert menten eltűnik! A Múlt már nincs a Jövő még nincs, csak a Jelen amely már el is tűnt. Olyan ez mint a Niagara vízesése. Jön a folyó a messzeségből és a meredek sziklafalon egyszerre menthetetlenül a mélybe zuhan. Az Idő folyama jön a jövő felől, megtörik a jelenben és a mély múltba zuhan és tűnik el. A Jelen tehát elméletileg nincs – csak az örök törés eseménye, amit pillanatnak érzünk. Mégis gyakorlatilag csak a Jelen van! Nos, ez a paradoxon mutatja a jelen bizonytalan, tökéletlen, pengeélen táncoló valóságát, veszélyét és tragédiáját – és ez a mi örök jelenünk! Nem félelmetes? Aki erre rádöbben, az megkérdi: hát én erre akarom alapozni az életemet? És elkezdi keresni az örökkévalót – Istent! Lássuk meg: az ember bűn miatti büntetése a halál az Idő révén valósul meg. 1.Mózes 3, 19: „Míglen visszatérsz a földbe...”. Miután Isten megbüntette a fellázadt ember élete befejeződik a halálban. Isten igazított valamit a végnélküli időn, s az ember halandó lett. Bizonyára mindenki hallott a marosvásárhelyi zenélő kútról, melyet készített 1822-ben. Ő a meglevő, jó vizű folyóvízzel táplált kút réz burkolatú félgömb teteje alá szerelte be zenélő gépét, melyet víz hajtott s hat óránként szólalt meg – dallamait még a távoli falukban is hallották. A mester egyszer valami jogi ügybe keveredett, s elítélése után azt kérte, hogy búcsúzóul zenélő kutjához mehessen. Odaérve a szerkezetbe nyúlt és egy csavart kivett vagy elállított – s a zenélő kút örökre megnémult.
A bűneset után Isten igazított valamit az Idő dimenzióján, s azután már nem lehetett az Időben tetszés szerint oda és vissza mozogni, mint a Tér dimenziójában. Isten egyirányúvá tette az Időt: s azóta az Idő korlátai között csak előre lehet menni! Illetve visz minket az Idő Isten elé! Az Idő tehát mindeneket visszavezet Istenhez – a Teremtőhöz, aki az alfa és az ómega – a kezdet és a vég. Miután ez így van, akkor kérdezzük meg, hogy mi az Idő értelme? A mai ember felelete erre végül is az, hogy az életnek nincs végső értelme, mert sem önmaga sem munkája nem állandó. Az Idő homokja mindent beborít és eltemet – tehát az élet végső soron értelmetlen!
Az Ige felelete azonban radikálisan más, amikor azt mondja: „Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja!” (2Korinthus 6:2). Azt jelenti ez, hogy az Itt-ben, a Most-ban, a Jelen-ben, e Pillanatban van itt az „üdvösség napja”. Más szóval a kegyelmes Isten felajánlja a tőle eltért embernek, hogy a gyorsan változó, de most még az ittlevő jelenben az ember megtalálhatja elvesztett örökkévalóságát hite által – azaz üdvösségre jusson itt és most!
Vajon van-e olyan bölcs szívünk, amely megérti, hogy élet és benne a futó Idő értelmeaz Istennél a megváltó Krisztus által elkészített üdvösséges örökélet megragadása?"
Újesztendő 2014
Dr. Pungur József (1931-2021), református és presbiteriánus lelkész, professzor, író,
publicista, zeneszerző, orgonista.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése